Olyan volt, mintha egy alagútban lettem volna. Hideg volt, a falak összenyomtak, akármerre fordultam, sehol nem láttam semmit. A levegő nehéz volt, éreztem, ahogy minden levegővétel egyre nehezebb és nehezebb. Furcsa, távoli hangfoszlányokat hallottam. Egy férfi, aztán egy nő. Aztán egy újabb és egy újabb férfi. Aztán csend. Sípolás. Hangzavar. Az alagútban hirtelen éles fények világítottak, úgy éreztem, megvakítanak. Aztán újra sötét. Csend. Túl sokáig. Aztán egy újabb fény. Nem kellemetlen, mint az előző. Kellemes, és meleg. Egy hangot hallottam, aki a nevemen szólít.Elindultam felé. Szóval ilyen meghalni...
- Hayley – hallottam újra a hangot. Amikor elértem a fényt, nem haltam meg. Egészen biztos voltam, ugyanis a megnyugvás helyett fájdalmat éreztem. Érezni kezdtem az izmaimat, a végtagjaimat. A szememet bántotta a fény, ami megvilágította a szobát. Az orromat szúrta a klóros kórház szag. Próbáltam rájönni, hol vagyok. – Hayley.
Valaki megfogta a kezem. Éreztem a forró bőrét az én jéghideg, félig halott kezemen. Ismerős érzés volt, valami furcsa melegséggel töltött el. Megpróbáltam kinyitni a szemem, a szobában lévő fény azonban túl éles volt, és csak hunyorogni tudtam.
- Felébred – suttogta valaki, mire a kéz megszorította az enyémet. Rengeteg pislogás után végre ki tudtam nyitni a szemem, egy férfi alakját láttam meg. A sötétszőke haja kócosan állt, a smaragdzöld szemei világítottak a szeplőkkel pöttyözött arcán. Ismertem őt.
- Dean – mondtam halkan, és könnyek szöktek a szemembe. Dean rám emelte fáradt tekintetét, és a szemei csillogni kezdtek a könnyektől. Az arcához nyomta a kezemet, és lehunyta a szemét.
- Itt vagyok, Hayley – motyogta, miközben a könnyekkel küszködött.
- Hol vagyunk? – kérdeztem zavarodottan, és a szabad kezem az oldalamhoz kaptam, amikor szúró fájdalmat éreztem.
- Kórházban vagyunk. Hastingsben, Dereknél. – Amikor meghallottam az öcsém nevét, felkaptam a fejem.
- Dereknél? Derek szóba sem áll velem – ráncoltam össze a szemöldököm, mire Dean értetlenül nézett, majd egy nagyot nyelt.
- Hay, nem emlékszel semmire, ami történt? – Értetlenül néztem rá és megráztam a fejem. – Mi az utolsó emléked?
- Nem tudom. Dean, mi a fene történt? – kérdeztem ingerülten, mire a hasfalamhoz kaptam, mert ahogy megmozdultam, rögtön eszméletlenül fájt. – Miért vagyok itt?
- Istenem, Hayley – felelte, és a tenyerébe temette az arcát. Akármi is történt, nem akart beszélni róla. – Mindent elmesélek, rendben? De nem most. Most szólok az orvosoknak, hogy felébredtél – mondta, felállt a székről, egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra, és kiment a szobából, magamra hagyott engem a gondolataimmal. Minden olyan zavaros volt. Lehunytam a szemem, hogy megnyugodjak, de amint ezt megtettem, hirtelen éles villanásként képek kezdtek cikázni a fejemben.
Derek autóbalesetet szenvedett. Egy telefon csörgése. Egy meleg ölelés. Egy fájdalmas szúrás. Mégis mit jelentsen ez? Hirtelen gyorsabban kezdtem venni a levegőt, és a monitor hangjaiból ítélve a szívverésem is felgyorsult. Az ajtón ekkor lépett be Dean és egy köpenyes férfi, valószínűleg az orvosom. Rögtön felém sietett, amikor meghallotta, milyen gyorsan ver a szívem.
- Kisasszony, minden rendben? Nyugodjon meg kérem, nyugodjon meg!
- Dean, hol van Derek? – kérdeztem aggódóan, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az orvos éppen nyugtatni próbált.
- Derek jól van, Hay, hamarosan itt lesz. Nyugodj meg kérlek, minden rendben van – felelte, és megsimogatta a hajam. – Higgy nekem – suttogta, és hagyta, hogy az orvos megvizsgáljon, aztán lelépjen.
CZYTASZ
Hurricane
FanfictionMagyar Odaát Fanfiction || - Nem hiszel a véletlenekben, igaz? - kérdezte Dean. - Kellene? - Nem - felelte.