Hurricane

14. fejezet - Hegyek

- Megérdemelsz egy rendes utazást – mondta Dean, miközben a cuccait gyömöszölte egy táskába. A rendes utazással arra célzott, hogy amikor legutóbb a régi házunknál jártunk, az nem teljesen volt rendes utazás. Én a saját táskámba pakoltam, aztán amikor elkészültem, a vállamra dobtam, és követtem Deant az Impalához. Nem teljesen tudtam, mire készül, csak annyit mondott, hogy szedjek össze magamnak cuccot, mert pár napra elutazunk. Azt nem mondta, hogy hová.

Beültünk az autóba, és mielőtt elindultunk volna, Dean a tarkómnál fogva magához húzott, és megcsókolt, amitől fülig érő mosoly terült el az arcomon. Az út igencsak hosszú volt, annak ellenére is, hogy a felét sikerült átaludnom. A reggeli ragyogó napsütésből már szinte semmi nem volt, amikor odaértünk az úticélunkhoz. Keskeny ösvényeken vezetett fel minket az út a hegyen, ami tele volt gyönyörű fenyvesekkel, és a csúcsa a felhőkbe burkolózott. Lélegzetelállító volt. Nagyjából fél óra kacskaringózás után egy egyenesebb útra hajtottunk, aztán Dean megállította az Impalát, és rám mosolygott. Először nem tudtam, miért álltunk meg, úgy tűnt, a semmi közepén vagyunk. Aztán a fák mögött megláttam. Egy gyönyörű kis fa házikó állt a sűrű fák között, pont, mint a rajzfilmekben, vagy a könyvekben. Deanre néztem, és könnybe lábadt a szemem.

- Ez most komoly? – kérdeztem boldogan.

- A lehető legkomolyabb – felelte, és az ölébe húzott. Átkaroltam a nyakát, ő pedig boldogan megcsókolt.

- Mivel érdemeltem ezt ki? – kérdeztem, miközben a homlokom az övének támasztottam, és mélyen gyönyörű zöld szemeibe néztem.

- Azzal, hogy boldoggá teszel – felelte, és újra megcsókolt.

Kikászálódtunk az autóból, Dean összeszedte a holminkat, és bementünk a kis házikóba. Belülről még szebb volt, mint kívülről – már ha ez lehetséges. Minden fa borítású, a kanapéval szemben egy kis kandalló foglalt helyet, és elszórtan mindenhol kockás kis takarókat lehetett találni. Imádtam. Dean látta az arcomon, hogy majdnem elaléltam a látványtól, úgyhogy nem habozott, és rásegített erre az érzésemre.

Mögém állt, átkarolta a derekam, és finoman megcsókolta a nyakam – tudta, hogy ezzel teljesen meg tud őrjíteni. Minden csókja után halk nyöszörgést hallattam, amit ő hatalmas mosollyal díjazott.

- És azt tudod-e, hogy miért vagyunk itt? – kérdezte a fülembe suttogva, amitől libabőrös lettem. Nem tudtam, úgyhogy megráztam a fejem. – Nocsak, nocsak. Nem is emlékszel, hogy egy éve ezen a napon találkoztunk először?

A kérdésére hirtelen sarkon fordultam, hogy szembe nézhessek vele. A szemei gyönyörűen csillogtak, a mosolya pedig beragyogta az egész világot. Könnyek szöktem a szemembe, annyira boldog voltam Deannel.

- Meg sem érdemellek – mondtam halkan, mire ő a két kezébe fogta az arcom, és megcsókolt.

- Mindent megérdemelsz, amit csak megkaphatsz ezen a világon – felelte, és közelebb húzott magához, mire én a gallérjánál fogva lehúztam magamhoz egy csókra.

- Szeretlek, Dean – súgtam, és az ajkaimat ismét az övére tapasztottam. Nem tudtam, mivel érdemeltem ezt ki, hogy ennyire boldog lehessek vele, a férfival, akivel az egész életemet le tudnám élni, akinek a mosolya minden felhőt el tud kergetni, és aki mindig meghallgat, ha valami problémám van. Jobban szerettem Deant, mint az életemet, és ez nem volt túlzás.

A gyomromban lepkék jártak táncot minden egyes csókjánál, és már nem bírtam tovább türtőztetni magam. Egyszerűen szükségem volt rá, akartam őt. És azt hiszem, ő is így érzett, finoman megharapta az alsó ajkamat, ami a gyengém volt, aztán a karjaiba kapott, és én a dereka köré fontam a lábaimat. A kezei vadul túrtak a hajamba, a nyelve pedig tökéletes táncot járt az enyémmel együtt. A legutolsó félbeszakított alkalmunkkal ellentétben, most egyikünk sem volt annyira türelmes. A táskáinkat a bejáratnál hagyva, Dean elindult a szobánk felé, a lábával belökte az ajtót, és az ágyra fektetett. Mindezt úgy, hogy az ajkunk egy percre sem szakadt el, kivéve, ha már muszáj volt levegőt vennünk.