Hurricane

27. fejezet - Epilógus

Először azt hittem, Dean csak viccelt, amikor a fülembe súgta, hogy szálljunk ki. Alig akartam hinni a fülemnek. De már tudom,hogy a lehető legkomolyabban gondolta. Utána még órákig beszélgettünk, és a kezdeti haragja szinte teljesen eltűnt. Elmondta, hogy a biztonságunkat féltette, és magára volt dühös, mert úgy érezte, nem tudna megfelelő apja lenni egy gyereknek. De tudtam, hogy ez nem így van, és ezt minden nap minden percében éreztetem is vele. Deant még ma is sokszor marcangolja a bűntudat,amiért már nem vadászik. Néha még engem is, de mindeközben tudom, hogy mi is megérdemeljük ezt a falatnyi boldogságot. Amikor közöltük Sammel, majd kicsattant az örömtől, és miután Cas is megértette, miről van szó, ő is velünk együtt örült. Arról nem is beszélve, hogy Derek is eljött meglátogatni minket,miután meghallotta a nagy hírt. Sosem éreztem magam még annyira boldognak.

***

Részben Derek ötlete volt, részben Deané, de végül úgy döntöttünk, hogy hasznosítjuk a Lake Cityben álló családi házunkat. Sokáig vonakodtam az ötlettől, amit Dean meg is értett, de végül úgy döntöttünk, az egy kellemes hely lenne egy kis családnak. A házon rengeteg felújítani való volt, úgyhogy úgy véltük, jobb minél hamarabb nekilátni. Más családokkal ellentétben, akik a felújítást avval kezdik, hogy felszedik a padlót, mi rúnákat festettünk, véstünk és faragtunk az egész házba. A szüleim régi jegyzetei alapján, és Az Egyetemesek több évszázadnyi gyűjteménye alapján szinte minden ellen találtunk megfelelő védelmet. Ezután tapétával borítottuk a jeleket, hogy a házunk ne tűnjön egy sátánista bunkernek. Ahogy ott álltam, és néztem, ahogy Sam és Dean szórakoznak a tapéta felragasztásával, még akkor sem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. Hogy nekem, normális családom lesz, a férfival az oldalamon, akit mindennél jobban szeretek. Nem gondoltam, hogy valaha ennyire izgatottá fog tenni az, hogy felújíthatjuk a régi házunkat, de így, tele reményekkel, minden olyan más volt.

***

A nappaliban álltam a tükör előtt, és magamat szemléltem. Az egyszerű, fehér ruhámat, a hajamba fűzött virágokat, és a fehér kis virágcsokromat. És persze a halványan megmutatkozó pocakomat. Minden a lehető legnagyobb rendben volt. Elmosolyodtam, és arra gondoltam, bárcsak anya is láthatná ezt, és bárcsak apa kísérhetne az oltárhoz. Könnyek szöktek a szemembe, amiket gyorsan eloszlattam pár gyors pislogással.

- Hogy van az én gyönyörű nővérem? – kérdezte Derek, és megölelt.

- Sosem voltam még ilyen jól – feleltem, és a vállára támasztottam a nyakamat.

- Akkor készen állsz? Dean már tűkön ül – mondta, és az arcán széles mosoly terült el. – Megérdemled, hogy boldog legyél, Hales.

- Szeretlek, Derek.

- Én is téged – felelte, és egy puszit nyomott a homlokomra, és kivezetett a hátsó kertbe. A ház mögött magas fenyőfák álltak, így keretezve az aprócska feldíszített boltív szerűséget. Dean ott állt, Sammel beszélgetett, egy öltönynadrág volt rajta, fehér ing, és egy mellény. A szívem hevesen vert, és éreztem, ahogy újabb könnyek szöknek a szemembe. Olyan volt, mint egy tündérmese. Az egész álomszerű volt, a körülöttünk zajló dolgok teljesen elvesztek, csak Dean volt és a gyönyörű zöld szemei, a szeplős arca és a gyönyörű ajkai. A száját széles mosolyra húzta, és láttam, ahogy az ő szemeiben is ott csillog egy-két könnycsepp. A csók résznél a kezei közé fogta az arcomat, és finom csókot lehelt az ajkaimra.

- Szeretlek, Hayley Winchester – suttogta.

- Én is szeretlek, Dean Winchester.