FIRE

15.rész

"Nem vész el innen semmi, semmi. Csak, ami nem bírt megszületni."

Annyira közel állt hozzám, hogy az orrunk majdnem összeért.
-Még mindig nem vagy féltékeny?- a levegőt szaporábban vette, ahogy mélyen a szemeimbe nézve, alig pár centire állt. A szívem ki akart szakadni a helyéről, de kivülre próbáltam nem mutatni.
-Még mindig nem- nyeltem egy nagyot, majd elhátráltam. Le kellett ülnöm, mert félő volt, hogy lábaim nem tartanak meg. Jungkook mellém ült és gyengéden ráhelyezte a kezét a combomra. Ahol hozzámért égett.
-Merre voltál Hobi-val?
-Sétáltam.
-Csak ennyi..?
-Mi más lenne?!- néztem értetlenül a szemébe. Jungkook érdeklődve vizslatta arcomat, majd felállt.- Mi ez a vallatás, Jeon JeongGuk?
-Csak érdekelt, van-e valami kialakulóban. De mivel ezek szerint nincs, én megyek- indult kifele, ám félúton megtorpant.- az a tőlem kapott maci?- az asztalomon elhelyezkedő mackóra mutatott. Zavartan felálltam, majd magamhoz vettem.
-Hát nem azt mondtad, hogy tartsam meg, és fogadjam el bocsánatodat?- durcásan szorítottam kis macimat és úgy méregettem a mosolygó Jungkookot.
-De- mondta. Egyy utolsó, elégedett mosolyt tett a falam felé, majd kilépett.
A falamra sandítottam, amiken a pillangóim voltak, majd mosolyogva pattantam az ágyamra a telefonomat a kezembe véve.

Reggel hangos csörömpölésre keltem. Hoseok egy serpenyőhöz vágta a fakanalat- megállás nélkül.
-Csipkerózsika, ideje felkelni, hasadra süt a nap. - kurjantotta a szemét. Nyűgösen rángattam le magamról a takarót, majd felpuffadt szemeim mögül rásandítottam.
-Fuss- halkan mondtam, mégis ijedten kirohant a szobámból. Egyből rohantam utána- a párnámmal együtt.
A többiek röhögve nézték a jelenetet, ahogy pizsiben, kócos hajjal kergetem a serpenyős, visítozó J-Hope-ot. A szőnyeg felgyűrődött Reményünk jóvoltából, így én kellemesen koppantam egy hatalmasat a kemény parkettán. A kezemet bevertem a frissebb sebeknél, de nem zavart. Felálltam, leporoltam magam, majd megfogtam a kezem.
-Majd máskor elkaplak - mosolyogtam J-Hope-ra, majd beültem a konyhába.
-Most miattad megsérült.
-De nem direkt vo....
-Attól még megsérült.
-Megnézem, mi van vele.

Épp ittam a kitöltött vizemet, amikor Taehyung bukkant fel a konyhaajtóban.
-Minden rendben van?- kérdezte, miközben beljebb jött.
-Persze.
-Nagyon beütötted a kezed? Eltört? - nyúlt a kezem után, de elrántottam.
-Nem, és nem.- Taehyung nem törődött az ellenkezésemmel, megfogta a kezem, majd felhúzta a pulóver ujját.
-Basszus ChaeRin, hisz vérzel!- suttogta.
-Felszakadt az egyik sebem- vontam vállat.
-Még most is csinálod...?- kerekedtek el a szemei. Nem néztem a szemeibe, mert tudtam, mit látnék benne. Csalódottságot. -Fiúk! - kiabálta el magát, mire heves ellenkezésbe kezdtem. Mindenki bejött, és amikor meglátták a kezem, jöttek a kérdések. Próbáltam az összeset kizárni, de egy idő után már fájt a fejem. A fiúk lekezelték a sebeimet, majd leültettek az asztalhoz.
-Innentől kezdve huszonnégy órás megfigyelés alatt tartunk. Velünk jössz mindenhova, mindig valakivel alszol. Eldöntheted, kit választasz alvópajtinak, de tulajdonképpen bárkinél aludhatsz. Valamint minden eszközt eltiltunk tőled, ami erre alkalmas. Jimin egy honlapon olvasta, hogy az ilyen dolgokat helyezzük egy fiókba, és tegyünk rá csengőt. Itt is az lesz. A konyhában, a fürdőben minden fiókra, amiben éles tárgyak vannak, le lesznek biztosítva. Minden héten legalább egyszer elmegyünk valami boldogsághormon növelő helyre, hátha kipatkolsz ebből a helyzetből. Minden része világos?- tapsolt a végén Jin. Egy aprót bólintottam, majd az asztaltól felállva felvonultam a szobámba.

Kaptam egy névtelen SMS-t, miszerint kettőre legyek a parkban. Sürgős. Apa.

Apa.

Ennyi állt a levél végén. Mit akarhat?
Ránéztem az órámra: fél tizenegy.
Lassan elkészülődtem, a telefonomat és egy paprikasprayt a táskámba rakva indultam meg lefele a nappaliba.
A fiúk hangosan nevetgéltek, de mikor megláttak a táskával értetlenül meredtek rám. A hirtelen csendre Jin is kijött a konyhából, egy tálban kevergetve valamit.
-Hát te hova mész?- nézett rám széthúzott arccal Hoseok.
-Találkozom valakivel. Majd jövök. Sziasztok. - intettem nekik, majd semleges arccal kiléptem az utcára.
-ChaeRin, várj- kiáltott utánam ChimChim, kirohanva az ajtón. Lihegve ért mellém, majd a kezembe nyomott egy... egy bicskát?? - Csakhogy meg tudd magad védeni- kacsintott, majd aggódó tekintettel rám nézett.- remélem nem valami butaságot csinálsz- rászorított a kezemre, majd egy gyors arcrapuszi után visszarohant a lakásba.
Egy ideig még hűlt helyét bámultam, majd égő arccal imdultam a park irányába.
Honna tudja a számom? Minek keresett fel? Talán kiengedték az elvonóról?
Kavargó gondolatokkal álltam meg a kapu előtt, majd vártam. Vártam és vártam.
Most komolyan szórakozik velem?? Még én várjak rá?!
Kemény száz perc késéssel megjelent egy sovány, beesett arcú valaki, aki egykor az apám volt.
-Szia- suttogta halkan, egy halvány mosolyt eresztve felém.
-Mit szeretnél?- karba tett kezekkel álltam előtte, de azért a kezemmel szorongattam a táskám mélyére csúsztatott spray-t.
-Szeretném közölni veled, hogy mindent sajnálok, amit tettem, hogy megrontottalak, hogy folyton bántottalak- mind lelkileg és testileg, sajnálom, hogy soha nem figyeltem rád. Szívből sajnálom, hogy soha sem voltam az, akinek remélted, hogy egyszer leszek. Szívből, őszintén sajnálom, hogy nem voltam az apád - szemei teljesen benedvesedtek, majd egy csepp hulott le, aztán még több. - Én rengetegszer próbáltam olyan lenni, de... de én azt hittem, anyádnak viszonya van valakivel. Ezért ittam. É....-n ChaeRin én tehetek arról, hogy Anya öngyilkos lett. Tudom, hogy ezeket nem lehet megbocsájtani, de kérlek egy hónapra tedd félre az utálatod és töltsd velem az időt. Máskor már nemigen lesz rá lehetőséged.- lefagyva, könnyes szemekkel meredtem Apámra. Hogy gondolta ezeket a szavakat? Miért mondta ezeket?
-Honnan tudtad a telefonszámom? - tereltem gyorsan a témát. Az nem lehet!
-A tudakozó csodákra képes, Kicsim. De ChaeRin, te most nem érted vagy nem akarod érteni? -nagyot nyeltem, majd ránéztem.
-Apa... te beteg vagy? - remegő hangon tettem fel a kérdést. Nem lehet igaz! Ilyen nincs!
-Kislányom,... én haldoklom.- ennyi volt, összetörtem. Nem volt egy minta apa, sőt a legrosszabbak legrosszabbika volt, de attól még nem tudtam utálni. A szüleit senki nem tudja utálni, még ha akarja se. -A kórházban diagnosztizálták pár hete, hogy menthetetlen, áttétes rákom van. Megkértem, hogy engedjenek ki, mert beszélni akartam veled, tisztázni a dolgokat, hogy azért még se úgy válljunk el, mint két idegen.
-Mennyi időd van hátra?- suttogtam a szavakat elhaltan. Időközben már besötétedett, nagyon kevesen jártak már erre.
-Ha szerencsém van, egy hónap. Akkor velem töltöd ezt az időt? Kaptam egy kis házat nem messze innen, szóval itt a telefonszámom, és a címem, ha úgy érzed, el akarsz jönni, akkor várlak.- átnyújtotta a számokkal és betűkkel ellátott papírt, majd távozott.
Néztem távolodó alakját, majd zokogva rogytam össze.

Miért így kell kibékülnöm apámmal? Hogy haldoklik?? Hát ilyen az én életem? Ennyire kegyetlen és pokoli? Nekem már semmi jó nem jut az életben, csak az állandó szenvedés.

A cetlit néztem, amit Tőle kaptam. Az ismerős régi kesze-kusza írás.
Bocsánatot kért. Az Apám, aki a lehető összes helyen ahol tudott, belémgázolt és megalázott, bocsánatot kért, mert nem volt tudatában annak, amit tett.
Hangosan csörgő telefonom zökkentett ki az emlékekben járásból.
-ChaeRin, végre, hogy felvetted. Hol a fenében vagy? Tudod hány óra van? És tudod milyen hideg van kinn? - Jimin aggódó hangja rezdült bele a telefonba- Hahó, Rin, hah... te sírsz?!? ChaeRin, mi a baj? Merre vagy?
-Aahhzz aappffhhááhhám .....- zokogtam teljesen összeesve.
-Mi?? Mit mondasz? Egy szót se értek. ChaeRin beszélj érthetően, megrémísztesz minket.
-ChaeRin... nyugodj meg. Itt vagyunk. Szépen, tagoltan mondd el merre vagy, és odamegyünk- Jungkook hangja hangzott a telefonba, mire megmyugodtam. Egy kicsit. -Itt vagy ChaeRin?
-Hm...
-Akkor mondd meg, hol vagy.
-A... a pahark bejáratánál....
-A parknál vagy? Mindjárt ott leszünk. Jin indítsd a kocsit. Tarts ki ChaeRin- szólt bele ismét Jimin, majd letette a telefont. A földön szétterülve kezdtem el ismét sírni, és az sem javított a helyzetemen, hogy ismét előjöttek a rohamaim. Egy hajléktalan bácsi feküdt le mellém, majd elkezdett piszkálni. Remegő kezekkel előkaptam a spray-t, majd belefújtam a szemébe. Arrább csúsztam, be az árnyékba, és próbáltam a rohamomon csillapítani.
A sírásom és a kikészültségem miatt esély nem volt arra, hogy ezt a rohamot leállítsam.
Már amikor teljesen feladtam, egy kocsi hatalmas csikorgással állt meg az út szélén. Homályosan láttam a kiszálló embereket, akik futva igyekeznek felém, de így is tudtam, hogy a Bangtan az.

-Basszus rohama van.
-Jin hozd már azt az átkozott pokrócot!
-Mi történhetett?
-Miért sír?
-ChaeRin.. figyelj ChaeRin, nyugodj meg! Hallod, hallgasd a hangom, oké? Most szépen felemellek, jó? Nyugi, nem bántalak.- Jungkook kellemes hangja belémfolytotta a sírást. Nagy szemekkel néztem, ahogy felemel, majd lassan berak a kocsiba. A pokrócot rám terítette, majd beült mellém. Egy hatalmasat tüsszentettem, mire mindenki felszisszent.
-Hazaértünk, iszol egy hatalmas bögre teát és megnézünk valami boldog vígjátékot- a visszapillantóból tekintett rám Jin, de én már valahol máshol jártam. Egy világban, ahol Jungkook nem skizofrén, és ahol a szüleim élnek és virulnak.

Egyszóval, egy másik dimenzióban voltam.
Egy fordított világban.

----------------------------------
Helloka!
Ez eg nagyon béna rész lett, ezért nem tettem ki idáig. Nem érzem jónak. De mindegy.
A helyesírási hibákert elnézést!
Csóközön!