Teen Wolf Preferences

1. Novella

El is készült az első novella! AmieSummers remélem tetszeni fog! 

Egyszarvúk és horzsolások

Egy kórházban dolgozni sosem volt sétagalopp. Főleg, akkor nem ha gyakornokként vagy jelen egy csomó tapasztalt orvos között, akik kezdő zöldfülűnek tekintenek és úgy kezelnek, mint egy öt évest.
Ilyenkor az ember önkéntelenül is elgondolkodik azon, hogy hány évesnek is néz ki, mert az emberek viselkedése alapján nem egy tizenhét - majdnem tizennyolc - éves lánynak érzi magát.
Amanda így érezte magát mindennap, ahányszor csak be kellett mennie a Beacon Hillsi memorialba.
Kivéve, amikor Melissa McCall mellett töltötte az idejét. Ő volt az egyetlen, aki egy normális, határozott lányt látott benne, nem pedig egy kislányt, aki még a cipőfűzőjét sem képes bekötni. Ez volt az egyik ok, amiért Melissa McCallt választotta felkészítő orvosnak. A másik ok Melissa fia Scott és a legjobb barátja Stiles Stilinski volt. De inkább csak Stiles.
Mindennap látta a fiút, hiszen egy évfolyamba jártak, de egyszer sem volt mersze megszólítani. Amúgy is úgy tűnt, hogy jól el van Lydia Martinnal. És kit akart ámítani? Semmi esélye sem volt Lydia ellen. Így inkább maradt a csendben figyelő típus. Egészen a mai napig... 
Minden úgy indult, mint minden átlagos nap. Reggel iskolába ment, átvészelte az órákat, a szünetekben elvolt a barátaival, egy párszor megpillantotta Stilest, majd hazament.
Péntekre levő tekintettel hagyta a házikat és sietett is be a kórházba.
Éppen kilépett az öltöző ajtaján, amikor megpillantotta Stilest.
A fiú fel-alá járkált a folyóson, néha beletúrt, amúgy is kócos hajába és idegesen kapkodta erre-arra a tekintetét. Úgy tűnt, mintha várna valakire.
Amie akkor lepődött meg igazán, amikor a fiú megszólította:
- Izé,  bocsi - tördelte idegesen a kezeit - Te vagy Amanda,  ugye?
- Igen - felelte a lány vonakodva - Miért?
- Melissának elkélne egy kis segítség - vakarta meg kínosan a tarkóját.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Ezt nehéz elmagyarázni - hunyorított a fiú.
Amanda felsóhajtott, majd ajkát beharapva megkérdezte, figyelmen kívül hagyva idegesítően gyorsan kalimpáló szívét.
- Hányas kórterem?

- Szóval, te, te és te - bökött minden megszólításnál az előtte álló személyek egyikére - azt akarjátok bemesélni nekem, hogy ő odabent, akit az előbb megmentettünk a fulladástól, egy farkasölővel megmérgezett vérfarkas?
- Leegyszerűsítve - bólintott Stiles.
- Én meg egyszarvú vagyok - forgatta szemeit a lány, mire Stiles felkuncogott, ezzel újabb hiperaktív szívdobogást csalva ki Amandából.
- Tudom, hogy ez így sok, de... - kezdte Melissa, azonban Amie belefojtotta a szót.
- Nem, az a sok, hogy ezt mind elmagyaráztátok nekem úgy, mintha mindennapi dolog lenne, aztán meg elvárjátok tőlem, hogy el is hidjem - rázta a fejét elképedve.
- Nem mondhatjátok, hogy nem jogosan akadt ki - morogta Stiles, amivel bezsebelt két dühös pillantást - Most mi van?! Én mondtam, hogy maradjunk az asztmarohamnál! - emelte fel védekezően maga elé a kezeit.
- Én most megyek, dolgom van - motyogta a lány halkan, majd sarkon fordult és maga mögött hagyta a társaságot. 

Fogalma sem volt, hogy mégis hogyan kerülje el őket. Egy iskolába járnak és hétfő van, ami azt jelenti, hogy majdnem az egész órájuk közös. 
Éppen a könyveit pakolta be a szekrényébe, majd egy hangos sóhajjal becsukta az ajtót, csakhogy szembe találja magát az örülten vigyorgó Stiles-szal. Halkan felsikkantott, majd értetlenkedve nézett a még mindig lükén vigyorgó fiúra.
Legnagyobb bosszúságára a fiú még mindig ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőle: a szíve örült tempóban, szabálytalanul kezdett el össze-vissza kalimpálni, szaporábban vette a levegőt, a gyomra ökölnyire zsugorodott és képtelen volt elfordítani a tekintetét.
Minden lelki erejét össze kellett szedni, hogy normális beszélgetést tudjon folytatni a fiúval.
- Ha megint a vérfarkasaiddal jössz, kinyírlak - sóhajtott fel a lány.
Stiles arcáról lassan lehervadt a mosoly, majd elkomolyodva, összehúzott szemöldökkel méregette a lányt.
- Az nem lenne illegális? - döntötte oldalra a fejét - Kezdő orvos létedre megölni valakit.
Amanda nem bírta ki mosolygás nélkül, de uralkodott vonásain és tüntetően megrázta a fejét.
- Nem vagyok orvos, még ápoló sem - magyarázta a történelem könyve sarkát piszkálva.
- Pedig a tegnap elég jól helytálltál - felelte Stiles.
- Azt hittem, hogy ott helyben elájulok és annyira remegett a kezem, hogy azon csodálkozok, hogy egyáltalán él még - sóhajtott a lány.
- Szerintem fantasztikus voltál - mosolygott rá a fiú.
Amie érezte az arcába kúszó pírt, ezért szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Mondtam, hogy ne gyere a vérfarkasaiddal - morgott a fiúra - Mit akarsz, Stiles? - sóhajtott fel.
- Gondoltam jó lenne, ha egy szakember is megnézné - kezdte el felrángatni a pulcsija ujját, majd a lány orra alá nyomta az alkarját.
Amie hitetlenkedve bámulta a horzsolást, majd harsogó nevetésben tört ki.
- Most miért? - tetetett meglepettséget a fiú - Elfertőződhet - bizonygatta nagy komolyan.
- Komolyan, Stiles! - csóválta a fejét mosolyogva a lány - Előbb a vérfarkasok, amit mellesleg még most sem hiszek el, aztán azt kéred, hogy vizsgáljam meg a horzsolásod. Ha az egész arra megy ki, hogy ne mondjam el senkinek az egész természetfeletti dolgot, nem kell aggódnod, befogom a szám - sóhajtott Amanda.
Stiles meglepetten nézett a lányra, majd felhúzta a szemöldökét.
- Honnan.... - kezdte, de Amie kuncogása félbeszakította.
- Nem vagyok ostoba, Stiles - húzta el a száját a lány.
- Jó, de akkor... - kezdte megint a fiú.
- Komolyan, Stiles mit kell tennem ahhoz, hogy békén hagyj? - vonta fel kérdőn a szemöldökét a lány, miközben elindult a folyóson.
Az igazat megvallva, nem akarta, hogy a fiú békén hagyja és fogalma sem volt arról, hogy miért mondta, amit mondott, de már késő volt és elég hülyén jött volna ki, ha visszavonja.
- Gyere el velem egy randira! - hallotta maga mögül a fiú hangját, mire teljesen lefagyott.
Úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt és most a nagybetűs SEMMI-ben lebegne. Csak ez sokkal jobb érzés volt annál. Sokkal, de sokkal jobb.
Érezte, ahogy arcára felkúszik az a jellegzetesen levakarhatatlan, bárgyú vigyor, de tudta, hogy uralkodnia kell magán és a vonásain. Lassan fordult meg, arcán csak egy halvány félmosolyt hagyott és a reménykedő tekintettel figyelő Stiles-ra szegezte a tekintetét.
- Mikor? - kérdezte tetetett nyugodtsággal.
- Szombat? - vonta fel Stiles a szemöldökét.
- Jól hangzik - mosolyodott el a lány - Akkor szombaton! - kacsintott a vigyorgó fiúra, azzal megfordult és elindult az osztályterem vele, maga mögött hagyva a fiút.
Amikor befordult a sarkon és lábát feltette a második emeletre vezető lépcső első fokára, hallotta, ahogy Stiles győzedelmesen felkiált.
Amanda mosolyogva csóválta meg a fejét, majd tovább lépdelt a felfelé vezető lépcsőn.