Ki ez a lány?

12. rész

Szerencsésen hétfőre érkeztem meg, így körülbelül egy hetet tölthettem az osztályommal. Furcsa volt, hogy táska nélkül baktatni a lucskos kocsifeljárón. Szokás szerint, a városunk ezen részében a hó csak sár és jégkása kotyvaléka volt. De mégis megdobbant a szívem, mikor lenyomtam a kilincset és beléptem az osztályterembe. Miss Merlo (úgy igazítottam, hogy az ő órájára menjek be) és az osztálytársaim egy pillanatra ledermedtek. De tényleg csak egy pillanat volt, mert utána üdvrivalgásba kezdtek és mindenki felpattant, hogy megöleljen vagy kezet fogjon velem. Utána lenyomtak egy székre, amit a katedra mellé tettek és kérték, hogy meséljek. Borzasztó nehéz volt úgy mesélnem, hogy a titoktartás is meglegyen, de ne keltsen gyanút.
- Nyugalom, gyerekek! Hagyjátok Elizabethet szóhoz jutni. Mesélj! - fordult felém mosolyogva, és a csitítgatásai ellenére, az ő oldalát is majd kifúrta a kíváncsiság.

- Rendben. Lássuk csak. Az új iskolám Londonban van. - itt sokan felhördültek, mert az ott élő embereknek vajmi kevés esélyük volt kijutni egy fővárosba. - Az épület körülbelül egymilliószor nagyobb, mint ez. És nem túlzok. Olyan részei is vannak, amiket még a tanárok, sőt, az igazgató sem ismer. És ott nincsenek osztályok, csak évfolyamok. Mármint.. mondjuk én elsőéves vagyok és rajtam körülbelül még százan. Aztán vannak a másodévesek.. egészen a hetedévesekig van a rangsorolás. Abban az iskolában van egy igen különleges teszt ami, a tanulók bátorságát, okosságát, ravaszságát, kedvességét méri. Ezek és még sok más tulajdonság alapján beosztanak, afféle "házakba". A házakban lévő társaid lesznek a családod, addig, amíg ott tanulsz. Vannak sportok, ami által a házak pontokat kaphatnak. Úgy tudnám jellemezni az egészet, hogy... varázslatos. Igen az. - a mondandóm végénél már éreztem, hogy kezdtem túlfeszíteni a húrt. Bár még nem mondtam ki, de elég könnyű volt kitalálni, hogy boszorkány-varázsló képzőbe járok. Viszont, a nagy képzelőerővel megáldott osztálytársaim semmit nem vettek észre.

- Örülök, hogy ennyire tetszik az új iskolád és annak is, hogy eljöttél meglátogatni minket. Talán egyszer mi is tiszteletünket tehetjük nálatok. - mondta mosolyogva Miss Merlo.
- Persze, biztosan. - mondtam vonakodva, és imádkoztam, hogy végre csengessenek ki. Szerencsére imáim meghallgatásra találtak és öt perc bájcsevegés után megszólalt az az átkozott csengő, így Miss Merlo felállt a katedrától, a táskája és a napló kíséretében kivonult az osztályból. Úgy tűnt, hogy a többiek a szünet érkeztével teljesen megfeledkeztek rólam. Úgy döntöttem, hogy kimegyek az udvarra. Ahogy kilöktem az ajtót a hűvös levegő megcsapta az arcomat, ami enyhe borzongást váltott ki. Természetesen a könyvemet is magammal vittem, mert ismertem már a suli közösségét. Senki nem jött oda hozzám. Míg olvasva sóvárogtam Hermione és Ginny társaságára, néha fel fel pillantottam az udvarra.
Az udvar volt a suli klikkparádéjának helyszíne. Mindenféle egyéniségű emberek. Voltak a plázacicák, a focisok, az őrültek, a kisebbek, a nagyok, a tanárok, a könyvmolyok, a depisek és még sok más egyén, akik eléggé megmutatták azt, hogy ők mások.
A gondolatmenetemet Mike szakította meg, aki az ajtóban állt és bámult.
- Igen? - kérdeztem tőle. Jó.. tény, hogy éreztem iránta valamit, de az már régen volt. Pontosabban fél éve talán. Éppen elég szenvedésen mentem keresztül miatta, hogy kiszeressek belőle. Ezért nem is értettem miért bámult annyira. Pár másodpercig még szótlanul bámult, aztán leült mellém. Mivel még mindig csak bámult, kinyitottam a könyvemet és olvasni kezdtem.
- Jól áll neked a boldogság. - mondta én pedig, egy kisebb szívroham után, ránéztem. Ő elmosolyodott és szégyenlősen a földet kezdte bámulni.
- Ö... köszönöm szépen. - mosolyodtam el.
Ez a nap nem volt mondható jó napnak. Mégis... bár nem vagyok szerelmes Mikeba, nagyon szívmelengető volt, amit és ahogyan mondott. Hm.. lehet, hogy nem is vagyok olyan ronda?