Ki ez a lány?

5. rész Egy nemes cél

...azóta is az.

- Na, hogy ment? - kérdezte anya és a szeme reményt tükrözött. 

- Azt hiszem, megtaláltam az első barátomat. - mosolyogtam. A szüleim lopva összenéztek.

Következőnek állatot mentünk vásárolni. A levélben az állt, hogy vihetünk macskát, békát vagy baglyot. Nem voltam biztos benne, hogy mit szeretnék, mivel, csak a macskával találkoztam, mint háziállat és abban sem voltam biztos, hogy ezek az állatok ugyanolyanok, mint a mugliknál. 

Amikor beléptünk a boltba vijjogás, cincogás, brekegés, nyávogás kavalkádja fogadott. Az jutott eszembe, hogy hogyan vihetnék haza egy ilyen zajos állatot. Hogyan gondozhatnék egy hangos teremtményt a Roxfortban, ahol tanulnom kéne. Mentem a sorok közt és egyre telt a fejem, szédültem és a szag is rosszat tett. Amikor az utolsó sorhoz értem, egy kalitkában egy aprócska baglyot láttam meg, aki elsoványodott volt, beteges és kevés volt a tollazata. Egyszeriben nagyon megsajnáltam és elhatároztam, hogy megmentem szegényt, mert itt a biztos halál vár rá. Megfogtam a kalitkát és a pénztárhoz vittem. 

- Ezt a baglyot szeretném. - mondtam, mire a boszorkány rám nézett, majd a bagolyra.

- Elnézést... biztos benne? - kérdezte tőlem, és biztos, hogy bolondnak tartott, mert eszeveszett szemöldökrángásba kezdett. 

- Igen. Biztos.- tudtam, hogy jót teszek és előre örültem. Anyáék is meglepődtek, de tudom, hogy örültek a jótettnek. A többi alap bevásárlás maradjon titok (nem hiszem, hogy érdekes lenne egy kristályüvegcse kiválasztása). 

Akit érdekel, a baglyom nevén nagyon sokat gondolkodtam. Tollazatáról nem kaphatta a nevét, mert igen kevés volt neki, betegessége pedig épp elég átok volt neki, mintsem én is keserítsem. Anyáék sem tudtam mit mondani, így hát először Bagolynak hívtam, ami elárulta mérhetetlen kreativitásom. Aztán gondoltam, hogy majd a Roxfortban lesz elég inspirációm, és felhagytam a névkereséssel. A válaszlevelet még július 31.-e előtt el akartam küldeni, de, mint az várható volt, nem tudtam. Ezért július 30.-a estéjén indult útnak a baglyunk. Természetesen nem Baglyot küldtem, mert ő állni is alig volt képes, hanem a szüleimét (gondolták, hogy miért ne vegyenek egyet ők is), Cherry-t aki sebesen repült a kék égen, mikor kiengedtem az ablakomon. Csak imádkoztam, hogy sikeresen érjen célba. 

Arra azonban mindvégig nem gondoltam, hogy a mugli osztályommal mi lesz. Hisz nagyon szeretem őket. Búcsút kell mondjak nekik... mindenkinek. Az osztályfőnökömnek, akit nagyon szeretek, a barátaimnak akiket szintén... és hát... Mike-nak. Mike az én... az én "kiszemeltem". Igazából ez nem jó szó, mivel én nem érzek iránta mást, csak szimpátiát. Fájdalmas szimpátiát. Amikor ezen gondolkoztam, egy könnycsepp cseppent a könyvre, ami előttem volt. Nem fogom látni az arcaikat, nem fogom hallani a nevetésüket... nem fogok velük izgulni a felmérőkért és nem fogok velük osztály kirándulásokra menni. Olyan heves fájdalom lett úrrá rajtam, hogy szívemből ordítottam volna. De, tudtam, hogy ahova megyek százszor jobb lesz. De, mégis. Fájt a szívem... borzasztóan fájt. 

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon sok idő telt el, de itt a következő rész! Remélem tetszett, szavazzatok, vagy kommenteljetek! Persze, csak, ha tetszett! ;) Ha, pedig szeretnétek többet látni tőlem, kövessetek be és mentsétek le a "könyvem". Szép napot!