I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Első rész

Ott a padon, az iskola udvarán, egymás szemeiben elveszve, ültünk a novemberi szélben. Kirázott a hideg. Bár hűvös volt, nem attól futott végig rajtam a libabőr, hanem inkább a fiú közelségétől. Sosem éreztem még ilyen közel magamhoz. Gyönyörű feketén csillogó szempárja totálisan megbabonázott. Olyannyira, hogy szinte a lélegzetem is elállt tőle. Arcának gyerekes vonásait látva alig észrevehetően mosolyra húztam a szám. Sötét fürtjei a szemébe lógtak, de azokon keresztül is tisztán láttam ragyogó szemeit. Percek teltek el azidő alatt, míg egymás íriszeibe bámultunk szótlanul. A szívem hevesen vert, és képes lettem volna leszédülni a padról. A szél maradéktalanul összeborzolta lapockáig érő sötétbarna hajamat. A fiú az egyik szemembe fújt tincset gyengéden a fülem mögé túrta, majd megtörte a köztünk eluralkodott csendet.
- Lennél a barátnőm? - szólalt meg halkan, zavarjától kissé rekedtes hangon. Szavai villamcsapásként értek, és csak elkerekedett szemmel néztem rá, miközben az arcom színe folyamatosan csapott át egyre pirosabb árnyalatokba. Szívem azt súgta mondjak igent, míg ép eszem ordítva tiltakozott. Végül rákvörös arccal fordítottam el a fejem és nehezen, de válaszra nyitottam a szám...

De mindent a maga idejében, kezdjük inkább az elején, ahogy szokás.
Első napom az új iskolámban. Szeptember 5.-e van, napsütéses reggel. Busanból költöztem édesanyámmal Seoulbe. A szüleim válása miatt kezdetben elég depressziós voltam, ezért anyám azt gondolta el kéne hagynunk a régi várost, hogy tiszta lappal újra kezdhessünk mindent. Édesanyám egy híres cégnél dolgozott, igazán sikeres asszony volt, de a költözés miatt új munkát vállalt egy apró üzletben. Egy kisebb lakást vettünk, kettőnknek pedig bőven elég.  Kissé szokatlan volt a régi házunkhoz képest, de valahogy mégis családiasabbnak tűnt. A képek a falon, a csendes kis konyha és étkező pedig nyugalmat sugárzott.
Az óra pontban 8-at ütött és az iskolát beterítette a csengő fülsértő hangja, ami az tanóra kezdetét jelezte. Az igazgatói ajtaja kivágódott és egy középkorú nő szúrós szemeket vetve rám, behívott az irodájába. Miután leültettett az asztalával szemben egy karosszékbe, udvariasan bemutatkoztam, s felvázolta nekem a helyzetet a beiratkozással kapcsolatban. Körülbelül egy órát tölthettünk el a papírokkal és egyéb ügyekkel. A szünetet jelző csengő után pár perccel halk kopogást hallottunk az ajtó mögül, majd egy diák lépett be az igazgatói irodába.
- Jó napot kívánok! - hajolt meg az ajtóban a srác. - A tanárúr küldött, hogy vezessem az osztályba az új lányt - közölte, ahogy beljebb lépett.
- Rendben. Kisasszony, a titkárságon kérje ki az új tankönyveit. Mehettek - tessékelt ki minket nemes egyszerűséggel a nő. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót és megfordultam a fiúnak hűlt helyét találtam. Remekül kezdődik. Már most eltévedek? Körbefordultam, hogy szétnézzek merre kéne mennem, mikor megláttam egy szimpatikus lányt. Úgy gondoltam talán ő kisegíthet ebből a szorult helyzetből, szóval elindultam felé.
- Szia. Ne haragudj, de meg tudnád mondani merre van a titkárság? - kérdeztem egy kedves mosoly kíséretében. A csaj végignézett rajtam, majd egy egyszerű vállrándítással hátat fordított nekem.
- Az igazgatóság melletti ajtó - szólt hátra a válla felett, miközben én csak elkerekedett szemekkel bámultam egyre távolodó alakját.
- Igazán köszönöm - suttogtam sértetten, és útnak indultam a könyveimért.
Tankönyvekkel teli táskámtól majd' leszakadt a vállam, és még az osztálytermet se találtam.
- Te meg hova tűntél? Azt gondoltam követni fogsz... - hallottam meg egy fiúhangot a hátam mögül.
- Hogy kövesselek, ha mire megfordulok kámforrá válsz? - vágtam vissza feszülten. A srác csak megforgatta a szemeit és intett, hogy kövessem. Utunk alatt többször is hátrapillantott, hogy jövök e mögötte, és nekem is figyelnem kellett, hogy el ne veszítsem a sok diák között. Ahogy követtem jobban szemügyre tudtam venni a fiút. Fekete farmert és barna bőrdzsekit viselt, ami kifejezetten jól állt rajta. Az osztályterem ajtajához érve nagyot nyeltem. Rettenetesen izgultam. Mi lesz ha nem fognak kedvelni? Ez a fiú is az osztálytársam? Kedvesek lesznek velem? Elfogadnak majd olyannak amilyen vagyok? És még ezekhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben. A srác kinyitotta az ajtót és belépett rajta, nagy levegőt vettem és én is átléptem a küszöböt. Egyből 25, vagy több szempár szegeződött rám. Kicsit fusztráló volt, de kihúztam magam és egy üres padhoz lépve leraktam a cuccaim. Pár perc múlva megszólalt a csengő, majd egy idős, kedves arcú bácsi lépett a terembe. Mint kiderült ő az osztályfőnök és egyben a történelem tanár is. Amint meglátott egy mosollyal az arcán hívott ki a tábla elé, hogy mutatkozzak be és meséljek magamról. Úgy gondolom ez életem egyik legbénább bemutatkozása volt, ugyanis ahogy elindultam megbotlottam a táskám pántjában és kishíján pofáraestem. Vörös arccal baktattam tovább a táblahoz a tanár mellé, s mikor odaértem bele is kezdtem mondandómba.
- Sziasztok! A nevem Seong MinRi és Busanból jöttem. 17 éves vagyok és szeretek festeni. Kiskoromban sokat játszottam zongorán, de mostanában már nem sokat zenélek - soroltam fel a dolgokat, amik eszembe jutottak. És mivel többet nem tudtam magamról hirtelen mondani, csak álltam az osztály előtt. Sokan nagy szemekkel méregettek, mások mosolyogva figyeltek, de volt aki rám se bagózott. A tanár látta, hogy már nem tudok mit kinyögni, ezért a helyemre küldött és elkezdődött az óra. A szünetekben nem sokan jöttek oda hozzám, viszont egy lánnyal, YooNa-val nagyon jól el tudtam beszélgetni.
A nap végén a táskámba pakolásztam mikor valaki megállt mögöttem. Hátrafordultam és egy sötét szempárral találkozott a tekintetem. Bár az átlagnál alacsonyabb vagyok, így is csak pár centivel lehetett nálam magasabb.
- Park JiMin vagyok - biccentett a srác, aki reggel az 'idegenvezetőm' volt, és meg kell hagyni elég rossz kalauz...
- MinRi - mutatkoztam be ismét, viszonozva gesztusát.
- Van egy zsepid? - tért a lényegre azonnal, mire csak leesett állal bólintottam. Remek, úgy tűnik csak egy papírzsebkendő kell neki. Én egyáltalán nem érdeklem és nem azért jött, hogy beszélgessünk. Előkotortam a táskámből egy zsepit és odanyújtottam neki.
- Kösz, MinDi - fordult meg és táskáját a vállára dobva kiment a teremből.
- MinRi - javítottam ki, bár már úgysem hallhatta. Felkaptam a táskát a hátamra és lassú, komótos léptekkel hazaindultam. Otthon az ajtón belépve egyenesen a szobámba indultam, mivel Anya még nem volt otthon. A táskát a szoba sarkába vágtam és az ágyamra dőltem. Újra átgondoltam a mai nap eseményeit, minden kellemes és kellemetlen dologgal együtt. Az undok lánytól, újdonsült barátnőmön keresztül egészen a zsepit kérő fiúig. Gondolatmenetemet egy pittyegés zavarta meg, ami nem más volt mint a mobilom hangja. Ahogy feloldottam a készüléket, láttam, hogy volt pár ismerősnekjelölésem a közösségioldalon és egy üzenetem YooNától.
"Szia MinRi. Nincs kedved ma lógni egy kicsit, hogy jobban megismerjük egymást?"
Mosolyogva olvastam el az üzenetet, majd azonnal válaszoltam.
"Benne vagyok. :) Hol találkozzunk?"
"Gyere az iskola melletti parkhoz, onnan meg majd kitaláljuk merre megyünk. ;)"
Rövid készülődés után útnak indultam.