I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Tizedik fejezet

Másnap fájós háttal ébredrem, ugyanis sikerült elaludnom a távirányítón. Ebben csak az volt a furcsa, hogy a nappaliban volt a tévé, az én szobámban nem. Végül egy laza 'nem érdekel' vállrándítás után készülődésbe kezdtem. Elintéztem a fürdőszobai teendőket, felöltöztem és a konyhát vettem célba. Nagyon éhes voltam, ezért az egész hűtőt képes lettem volna felfalni.
Evés után elköszöntem Anyutól, majd a táskát felkapva a suliba indultam. Az úton fél fülemben zenét hallgattam, ezáltal sokkal jobb kedvem lett az eddiginél és az álmosságom is elszállt, mint egy pillangó. Ahogy haladtam az úton, a zene ütemére, úgy éreztem magam, mintha egy videóklipben szerepelnék. Vigyorogva lépkedtem, a szembejövő embereknek melegséget árasztva, hogy jobban induljon a reggelük. Bár nem mindenki viszonozta a mosolyom, azért elég sokan mosolyogtak, engem ezzel csak még vidámabbá téve.
Ám a boldogságom mind egy szálig elszállt, mikor az iskolához érve megláttam JiMint a bejáratnál. Éppen JungKookkal, HoSeokkal és YoonGival beszélgettek. Csak tudnám miért éppen ott, ahol nekem el kellett volna mennem... Megtorpantam. Eszembe jutott minden tegnapról, arról a lányról és még arról a fránya pusziról is, amit HaeYoonnak adtam. Visszagondolva bárcsak ne adtam volna neki.
- Jó reggelt, MinRi - hallottam meg egy ismerős hangot mellőlem, amitől kissé megrezzentem.
- Jó reggelt neked is - köszöntöttem a srácot. - Muszáj neked mindig megijesztened engem? - mosolyogtam TaeHyungra.
- Nem akartalak megijeszteni. Most nem - kuncogott fel. - Min gondolkozol annyira, hogy egy köszönés is a frászt hozza rád?
- Öhm.. Semmin - válaszoltam zavarodottan.
- Hát jó, akkor ne mondd el - vont vállat, majd elindult a bejárat felé, de utánakaptam és megállítottam.
- Hé, Tae - szóltam. - Neked tetszik most valaki? - kérdeztem határozottan. Természetesen nem a saját érdekeim, sokkal inkább YooNa miatt.
- Miért érdekel ez téged? - nézett rám furán, majd egy pillanat alatt elvigyorodott és közelebb hajolt hozzám. - Csak nem tetszek neked? - kacsintott rám, mire arrébb löktem magamtól.
- Hülye vagy - állapítottam meg, és végül én hagytam hátra őt. Igyekeztem be, úgy terveztem majd szó nélkül elmegyek a fiúk mellett. Sajnos számításaimat keresztülhúzta HoSeok, aki mint kedves barátom magához húzott és egy öleléssel köszöntött.
- Jó reggelt, csajszi - ölelgetett, ami pár másodperc után elég kínossá vált számomra, ugyanis mindezt úgy tette, mintha valami plüssállatka lennék.
- Jó reggelt fiúk - köszöntem nekik, miután sikerült kikászálódnom HoSeok karjai közül.
- Hogy lehetne egy reggel jó? - tette fel a költői kérdést YoonGi.
JiMin csak biccentett egyet, ami kissé aggasztott engem. Vajon, most hogy barátnője van már normálisan köszönni se fog nekem?
- Elég komornak tűnsz. Bal lábbal keltél? - kérdezte tőlem JungKook.
- Ma biztos nem kapott jó reggelt-üzit HaeYoontól - mondta gúnyosan JiMin, amire azonnal felkaptam a fejem.
- Nem szoktam vele üzizni - csattantam fel. A másik három fiú csak értetlenkedve nézett minket.
- De pusziszkodni igen - válaszolt egy vállrántással JiMin, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Ennek meg mi baja?
- Mintha lenne hozzá közöd - mondtam feszülten. Idegesen fordultam el tőlük, majd puffogva az osztályterembe siettem.
- Ez meg mi volt? - hallottam még magam mögött YoonGi hangját.
A padomnál levágtam magam és egészen a csengőig fel sem néztem a könyveimből. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy az osztálytársaim baromságait nézzem. Ugyanis egyikük behozott magával egy kalapácsot és egy régi nyomógombos telefont. Hát kitalálhatjátok mit műveltek a fiúk. Esküszöm, néha nem normálisak.
Nagy szünetben az ebédlőben beszélgettem YooNával.
- És azt mondta, hogy pusziszkodni szoktunk - haraptam idegesen a szendvicsembe. Kábé úgy nézhettem ki, mint egy veszett kutya.
- Biztos vagyok bele, hogy féltékeny - jelentette ki barátnőm a féltékeny szót szinte már énekelve.
- Vagy csak szimplán bunkó, most, hogy van barátnője - motyogtam elkeseredetten. Szinte mindent szegény lányra fogtam.
- Szerintem az én állításom biztosabb - bólogatott elégedetten. - Csak várd ki a végét - simogatta a nemlétező szakállát.
- Legyen - sóhajtottam fel.
Bár kicsit mérges voltam, suli után mégis az udvaron a padnál várakoztam, hátha JiMin feltűnik, és akkor beszélgetünk majd, mint általában. Megnéztem a telefonomon az időt, már régen kicsengettek és én előbb is értem ki mint ő, mégsem láttam sehol. Letettem a telefonomat magam mellé a padra.
Már épp azon gondolkoztam, hogy hazaindulok, mikor megláttam JiMint, ahogy felém közeledik. Arcán kedves mosoly ült és a reggeli eset után ez most megnyugtatott. De ez a nyugalom sem tartott sokáig, mert minél közelebb ért hozzám, annál jobban kezdett bizseregni a hasam és remegni a lábam.
- Hali - ült le mellém a padra, és csak a telefonom állt közénk.
- Szia - szóltam zavarodottan. - Hogy telt a napod?
- Fárasztó volt, de még előttem van az egész délután - felelte hátradőlve a padon, karjaival megtámaszkodva a pad támláján. - Neked hogy telt? - kérdezte.
- Egész jól - válaszoltam egyszerűen. Most valahogy kedvesebbnek tűnt, nem úgy, mint reggel. Azon gondolkoztam, vajon miért volt olyan gúnyos akkor, s végül arra a megállapításra jutottam, hogy biztosan csak álmos volt. Elvégre álmosan a legtöbb ember hajlamos arra, hogy morcos legyen.
- Akkor a fogadást azt hiszem te nyerted - szólalt meg hirtelen, amire eléggé meglepődtem.
- Nem, HaeYoon nem a barátom - hadonásztam a kezemmel. - Én azt hittem te nyerted. Tudod... Az a lány - sütöttem le a szemem szomorúan.
- Mi? - gondolkozott el egy pillanatra. - Ja, hogy ő! Nem, ő csak az unokatestvérem. Nem a barátnőm - jelentette ki, s éreztem, hogy szívemről hatalmas kő esett le. A mellkasomban melegséget éreztem és megkönnyebbülést. Alig hittem el amit mondott.
- Akkor egyikünk sem nyert - kuncogtam fel ránézve a fiúra, aki viszont komoly arcot vágott.
- De, ha nem a barátod, akkor minek pusziltad meg azt a... Szóval, HaeYoont? - kérdezte mélyen a szemembe nézve. Tudtam, hogy akkor hatalmas hibát követtem el, de mentségemre szóljon, hogy mérhetetlenül féltékeny és zavarodott voltam.
- Csak adott valamit, én pedig megköszöntem - füllentettem, a szemeimet a földre szegezve. Ebben hazudhattam neki, nem? Reméltem, hogy igen.
- Értem - bólintott, majd a tekintetével az eget kezdte pásztázni. Én is így tettem és most már nem a földet, hanem a felhőket figyeltem.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de az idő múlására egy cseppet sem figyeltem. A fiúra néztem hátha találkozik a tekintetünk, de ő még mindig a kékséget figyelte. Arcán ott bújkált egy apró mosoly, szemeiben pedig tükröződött a felettünk lévő ég. Hihetetlen aranyosan festett, ahogy sötét tincsei a homlokába lógtak. Áradt belőle a nyugalom, szívem mégis nyugtalan volt, ahogy őt néztem. Úgy éreztem bármikor kiugorhat a helyéről, hogy elmeneküljön és egy új, nyugodtabb életet kezdhessen. JiMin lassan rámnézett, nekem pedig elállt ettől a lélegzetem is. Azon aggódtam, hogy biztos nagyon sokáig bámultam vagy ilyesmi, de végül mást akart mondani.
- Szerintem... - kezdte, de hagyott egy kis szünetet. - Töröljük el ezt a hülye fogadást.
- Szerintem is - bólintottam mosolyogva, majd lehajtottam a fejem és a cipőm orrát kezdtem vizsgálni, mintha olyan érdekes lenne. De csak a levakarhatatlan vigyoromat próbáltam leplezni.
Ismét csend telepedett ránk, de nem az a nyomasztó és kínos csend, sokkal inkább az az élvezzük egymás társaságát szavak nélkül fajta csend.
Aztán hangos pittyegés zavart meg minket. Mindketten egyszerre néztünk a telefon irányába, ami kettőnk között a padon hevert. Kijelzőjén pedig a következő állt:

"HaeYoon üzenetet küldött neked"

A szívem kihagyott egy ütemet, de lehet, hogy kettőt is. Félve tekintettem fel JiMinre, aki csak gúnyos mosollyal az arcán annyit kérdezett:
- Nem szoktatok üzizni, mi?

-----
Remélem tetszett ez a rész, és nem volt csalódás. Sokat szenvedtem vele, ugyanis mikor írtam befagyott a telefonom és az egész elveszett. De sikerült újraírni, szóval örülök.😅
Köszönöm a vote-okat és a kedves kommenteket. Imádlak titeket!💕😍
Legyen szép napotok!:)