I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Tizennegyedik rész

Az ominózus nap óta kerütem JiMint. Nem mertem vele beszélni, mert féltem, hogyha beszélnem kell vele sírni kezdek. Nagyon bántott, hogy az kérte felejtsem el azt a csókot, és mellette a HaeYoonnal való beszélgetésem is aggasztott. Igazat kellett neki adnom ezek után, mégha nem is szerettem volna ezt. Bármikor megpillantottam JiMint, a mellkasomban fájdalmat és csalódottságot éreztem, ez ellen pedig úgy véltem csak az idő tehet valamit. De csak egyre rosszabbodott.
Eleinte ha tehettem csak nem beszéltem vele, de utána az miatt is rosszul éreztem magam, s már ránézni sem mertem. Így lyukadtam ki ott, hogy szinte már menekültem a srác elől, mint egy félős kis nyuszi a vadak elől. Aznap is így cselekedtem, de a fiú megelégelte ezt.
Hazaindulásra készültem, már a táska is a hátamon volt és a terem ajtaja felé vettem az irányt. Valahogy mindig utolsóként hagytam el a termet, az osztálytársaim mindig gyorsan elrohantak, de én nem siettem el a dolgot. Lassan pakolásztam, s nyugodtan is indultam el. Nem kellett sehova sietnem.
Egyedül JiMin volt még rajtam kívül a teremben, viszont ő csak a padjára támaszkodva ácsorgott, szemeivel pedig engem fürkészett. Emiatt pedig megadta az okot,hogy én is siessek, gyorsabb tempót vettem fel, úgy trappoltam az ajtóhoz. Már csak pár lépés volt, hogy kiérjek, és végre nyugodt lehessek, de valami, illetve, ahogy kiderült valaki elkapta karomat. Maga felé fordított, én pedig a hirtelen ért meglepetéstől semmit nem tudtam tenni. Nagy szemekkel, csodálkozva pislogtam a fiúra, de amint eszembe jutott, hogy most nem tudok a szemébe nézni, lehajtottam a fejem és a földet kezdtem vizsgálni, mintha olyan érdekes lenne.
JiMin a kezével az államnál fogva megemelte a fejem, így ismét egymás íriszeibe néztünk. Nagyon kínosan éreztem magam, az arcom is pirosabb árnyalatokban pompázott. Mélyen nézett a szemeimbe, mintha ki akarta volna deríteni mire gondolhattam. Azonban nem hagytam, s lehunytam a szemeim. Csak sötétséget láttam, nem tudtam milyen arcot vág, de pár pillanattal később lassan elengedte a kezem.

- MinRi - szólított a nevemen, mire csak egy "hmm?"-mel válaszoltam. - Miért kerülsz engem mostanában? - kérdezte, engem pedig tetőtől talpig kirázott a hideg. Nem tudtam mit válaszolhatnék erre, így csöndben álldogáltam előtte, még mindig csukott szemekkel.

- Miért nem mondasz semmit? - kérdezett ismét, én pedig mély levegőt vettem. Muszáj volt elmondanom neki, de nem mertem. Egyébként is mit kellett volna mondanom? Azt, hogy szeretnék több lenni, mint egy egyszerű barát? Igen, ezt kellett volna mondanom, de nem ilyen egyszerű ez.

- A csók miatt van igaz? - kérdezte halkan. - Én mondtam, hogy felejtsd el... - tette hozzá bátortalanul, mire azonnal kinyitottam a szemeim és mélyen az övébe néztem.

- Nem akarom elfelejteni - böktem ki határozottan. Elkerekedtek a szemei, én pedig folytattam. - Tényleg nem akarom elfelejteni. Én örültem a csóknak, mégha nem is volt rendes csók... - makogtam az utolsó mondatot már sokkal bizonytalanabbul. A fiú arcán halvány pír jelent meg, szemei pedig elkerekedtek a meglepettségtől. Ezt látva nekem is vér szökött az arcomba, és legszívesebben elsüllyedtem volna a föld mélyére, ahol aztán kínomban megrohadhatok egyes egyedül. Ahogy jött, úgy is múlt el a határozottságom, levert a víz és a lábam is remegni kezdett, akár a kocsonya. A fiú elfordította tekintetét a talaj irányába, és nem mondott semmit. Biztosan meglepődött, hisz nem várhatta, hogy ezt fogom mondani. Én idióta!

- Én is így érzek - válaszolt nemsokára, de még mindig a földet pásztázta szemeivel. Hatalmasat dobbant a szívem, és egyben le is fagytam a szavainak hallatára.

- Annak örülök - mosolyodtam el pár pillanattal később, mire felém fordította tekintetét és mélyen a szemeimbe nézett. A szívem a torkomban kezdett dobogni, és úgy éreztem helyben összeesek, aztán soha többé nem kelek fel onnan. Maximum, ha valaki felkanalaz a földről.

JiMin arca közeledni kezdett az enyémhez, amitől egyszerre kezdtem pánikolni és remegni teljes testemmel. Segítségül hívtam a karját, amibe
belekapaszkodtam, hogy ne essek össze ott helyben. A fiú megállt és félve nézett rám, de én csak biccentettem egy alig észrevehetőt és lassan közelíteni kezdtem az ajkaimat az övéihez. Tettem furcsa volt, nem voltam még ilyen magabiztos az életben. Annak ellenére, hogy úgy remegtem akár a kocsonya és a szívem majd' kiugrott a helyéről, határozottan közelítettem hozzá. Értette mit akarok, s ajkait az enyémre tapasztotta. VOLNA, ha abban a pillanatban be nem csörtet valaki az ajtón. Arcunk körülbelül öt centire lehetett egymásétól, amikoris TaeHyung rontott be a terembe, és ahogy meglátott minket azonnal megkövült. Mi is így tettünk. Amint megállt, mi szintén megdermedtünk, pontosan úgy ahogyan voltunk. JiMin arca közel az enyémhez, én a fiúba kapaszkodva, TaeHyung az ajtóban tátott szájjal. Milyen drámai pillanat!

- Ti meg mégis mit... - kezdte el, de egyszerűen nem tudta befejezni a mondatot, amit elkezdett. JiMin, miután megállapította magában, hogy mi a helyzet olyan céltudatosan lökött arrébb magától, hogy azt hittem seggre esek. Miután sikerült megállnom a lábamon, ijedten kaptam a tekintetem a fiúra, aki megzavarta a pillanatunkat.

- Sz-szia Tae... Mi járatban errefelé? - kérdeztem, közben egy közeli padra támaszkodtam, lazaságot tettetve. Belülről feszített az ideg, a csalódottság és a zavarodottság is, kívülről pedig talán annyi látszódhatott, hogy tikkel a szemem, esetleg rángatózik a karom. De semmi komoly.

- Itt felejtettem az egyik füzetem - kezdte. - De talán nem kellett volna visszajönnöm érte - csapott a homlokára feszülten.

- Miért ne kellett volna? Nem zavartál meg semmit - bólogatott hevesen JiMin, aki közben már körülbelül három méterrel arrébb helyezkedett el tőlem. - Nézd ott a padod, vidd a füzetet és tegyünk úgy, mintha nem láttál volna semmit - javasolta a srác, közben kezével Tae padja felé mutatva.

- Az lehetetlen, hogy ezt csak úgy annyiban hagyjam - vigyorodott el a fiú. A padjához sétált, majd előkapta a füzetet, s azonnal el is rakta azt a táskájába. Még mindig huncutul mosolyogva felénk fordult és a szemöldökét emelgetve lépkedett ki a terem ajtaján. JiMin a homlokához emelte a kezét, s úgy rázta meg a fejét.

- Ez nem lehet igaz - suttogta ingerülten. - Nemhogy foglalkozna inkább YooNával. Úgyis oda meg vissza van érte... - motyogta.

- YooNáért? - kérdeztem vissza, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy a barátnőm nevét hallottam. A fiú megerősítette ezt egy bólintással, mire önelégült mosolyra húztam a számat. Ez jó hír volt a lány számára, szóval tovább dolgozhatunk azon, hogy hogyan szerezze meg magának TaeHyungot. Tulajdonképpen már csak össze kell jönniük és boldog szerelmespárnak kell lenniük.

Talán az én esetemben most nem ezen kellett volna gondolkoznom, sokkal inkább azon, ami az előbb történt és történt volna. Ahogy végignéztem a fiún egyből azt szűrtem le a viselkedéséből, hogy szégyellt engem és ez marhára elszomorított. Megrántottam a vállamon a táskát, majd beletúrtam a hajkoronámba.

- Azt hiszem megyek - fordultam sarkon és indultam el az ajtó irányába. Nem akartam tovább vele maradni, ez éppen elég volt számomra.

- Várj - szólt utánam a fiú, mire kelletlenül megfordultam, hogy rá tudjak nézni. Ellökte magát a padtól, aminek idő közben nekidőlt és felém indult. Határozott léptekkel közelített, végül magabiztosan nyomta száját az enyémhez. A pillangók - vagy nevezzük inkább elefántcsordának -, feléledtek a gyomromban, és a szívem is hevesen dobogni kezdett. Gondolkodás nélkül belekapaszkodtam a felsőjébe, biztosítva azt, hogy ne essek össze, ugyanis képes lettem volna rá. Tetőtől talpig végigfutott rajtam valami furcsa érzés, az egész testem bizsergett és átjárta a belsőmet egyfajta melegség. Magam sem tudom mit éreztem, de jól esett. Nem tartott sokáig, de így volt tökéletes. Amint elváltak ajkaink, a fiú vigyorra húzta a száját.
- Ezzel még lógtál nekem - vont vállat elégedetten, én pedig csak játékosan a karjába boxoltam. Őszinte boldogságot, jókedvet éreztem.

°°°