I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Huszonharmadik rész

Ébredhettem volna kellemes madárcsivitelésre, ablakon beszűrődő meleg, fényes napsugarakra, amik beragyoghatták volna az eddig sötétbe burkolózott hálószobámat. Hercegnő módjára felülhettem volna a puha párnákkal megrakott ágyamban, hogy egy jó nagyot nyújtózzak és egy apró ásítás mellett frissen kipattanhattam volna belőle. De természetesen a hétfő reggel sosem így telik el.

Ősz végéhez közeledve felhős, borult volt az ég és az ablakon már nem szűrődtek be a reggeli napsugarak. Tágas szobám rideg sötétség töltötte be. Madárcsipogás helyett pedig a telefonom ébresztője csendült fel, de olyan hangerővel, hogy a szemeim kipattantak és megrándultam az ágyban. Egy ideges mozdulattal levágtam megamról a takarót és a telefonomhoz hajoltam, hogy kinyomjam az ébresztőüzemmódot az eszközön. Majd fittyet hányva az időre, átfordultam a másik oldalamra, hogy kényelmesen elhelyezkedve újra álomra hajtsam a fejemet. Jól esett újra a meleg takaróba burkolózva a puha párnáim között hosszan becsukni a szememet, miközben megfeledkeztem az iskoláról és minden más kötelességemről, hogy  tovább pihenhessek még legalább egy tíz percet.

De nem tarthatott sokáig ez a kellemes állapot, ugyanis pár fürge perc elteltével vad trappolás hallatszódott be a szobám ajtaján. Néhány pillanattal később pedig az említett ajtó hevesen ki is tárult, hogy egy megvadultnak és veszélyesnek tűnő édesanyának engedjen utat, az pedig két kezével ragadta meg az engem fedő meleg ágyneműt és egy határozott, erőteljes mozdulattal rántotta le azt. Eddig forróságba burkolózott végtagjaim és törzsem megborzongtak a hirtelen jött huzattól, és az egész testemen végigfutott a már-már csiklandós libabőr.

— Megmondtam már, hogy kelj fel az ébresztőre, és ne aludj vissza!

Persze, mintha olyan könnyű lenne korán reggel kimászni a jó puha, eszméletlen kényelmes és meleg ágyikóból, hogy aztán ebben a hűvös és álmos kinti időben elsétálj az iskolába, ami még pluszban rideg és unalmas is. Minden diák legnagyobb vágya. Teljesen meg tudom érteni.

— Na, csak még egy kicsit — morogtam összébb húzva magamat az ágyon, ám Anya nem hagyta annyiban. Kötelességének érezte elrontani már most a napomat.

— Kelj fel, különben elkésel!

A lámpakapcsolóhoz emelte a kezét. Hirtelen csapott belém a felismerés, hogy mi fog következni, de mire reagálni tudtam volna már megnyomta a kapcsolót. A plafonra felfüggesztett villany erős fénnyel felvillant, szememet pedig azonnal összeszorítottam, de az már nem segített sokat. Hőbörögve fúrtam az arcomat egy rózsaszín párnába. Minden álom kiment a szememből.

— Lent várlak a reggelivel — tájékoztatott immár csilingelő, kedves hangon.

Azzal kilépett az ajtón és be is csukta maga után. Pechemre csak úgy tudtam volna lekapcsolni a világítást, ha felkelek és odalépkedek a kapcsolóhoz. Nem volt más választásom, fel kellett kelnem.

— Hülye reggelek, hülye hétfő — szitkozódtam az orrom alatt. Tökéletes kezdése volt a hétnek.

Ennél rosszabbul nem is kezdődhetett volna.

Kivergődtem az ágyból és lassú léptekkel indultam a kapcsoló és az ajtó irányába. A világítást lekapcsoltam, majd kinyitottam az ajtót és azon kilépve, le a lépcsőn, a konyhába trappoltam. Felmenőm sürgött-forgott a helyiségben, tányért készített ki, a gázon tojást rántott. Finom illatok terjengtek, amik nem voltak ellenemre. Hangos gyomorkorgással lépkedtem közelebb, majd levetettem magam az étkezőasztalhoz és álmos szemekkel tekintettem anyámra.

— Miért kell ilyen korán kelni? Ez igazságtalan! — nyafogtam, miközben ő elém tolta az újonnan elkészült reggelimet, amit azon nyomban fogyasztani is kezdtem heves fújások közepette, hiszen még forró volt az étel. Imádtam a tojásrántottát, mindig is úgy gondoltam, hogy Anya csinálja a legfinomabban a világon.