I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Huszonhetedik rész

JiMin végig érdeklődve figyelt, míg a délután történteket meséltem neki. Néha összehúzott szemöldökkel, máskor tátott szájjal nézett, de egyszer sem kérdezett bele, hanem csendben hallgatta és emésztette a hallottakat. Mire befejeztem mondandómat, már látszott az arcán a felháborodottság.

- Nem tudom te hogy vagy vele, de én ezek után száz százalék, hogy nem bocsátottam volna meg neki ilyen könnyedén - ingatta a fejét. - Megbántotta anyukádat és téged is. Utána még csak nem is keresett hónapokig. Most pedig eljött, hogy elhívjon az esküvőjére, amit egy másik, számodra ismeretlen nővel köt, akinek valószínűleg ugyan úgy vannak gyerekei, mint apádnak, tehát még nem ismert mostohatestvéreid is lennének - sorolta fel a tényeket jelentőségteljesen, amiket megállapított, mindet egy-egy ujján számolgatva.

- Tudom, de...

- Mi de? - értetlenkedett. Végülis megértettem, mert teljesen igaza volt, és ahogy már átgondoltam én is úgy határoztam, hogy naív voltam. Mégsem tudtam elfogadni.

- Hiszen ő akkor is az apám! - böktem ki miközben a combjaimra csaptam - Tudom, hogy egy szemét volt velünk, de attól még ugyan úgy szeretem, mint kiskoromban. A régi emlékek megmaradnak, bármennyire is fáj, ami most történik - keseredtem el, ahogy a szavak elhagyták a számat. Egy furcsa, rossz érzést éreztem, szinte már mardosott legbelül. - Azt is tudom, hogy csak udvariasságból hívott meg az eseményre. Talán meg sem ölelt volna ha teheti, de látta, hogy sírok, ezért... - csuklott el a hangom, mire eddig combjaimon tartott kezeimet az arcomhoz emeltem, hogy eltakarjam azt.

JiMin valószínűleg nem tudott hogyan reagálni, ezért percekig csak csendben ült, míg én szintén némán emészgettem az eddigi beszélgetésünket. Ha jobban belegondoltam teljesen igaza volt, el sem kellett volna vennem a meghívót, hanem azonnal elküldeni a férfit, de nem tudtam azt tenni, mert reménykedtem benne, hogy végre visszakaphatom az apámat. De pár óra leforgása alatt eljutott a tudatomig, hogy bizony nem úgy volt, ahogy képzeltem.

Torkomban gombócot éreztem, de küzdöttem ellene, hogy ne kezdjek el JiMin előtt mindent beleadva bőgni. Tudtam, hogy ő is kínosan érezné magát, nem csak én. Ráértem sírni akkor is, mikor anyámnak számolok be az eddigiekről.

Az íróasztalomra pillantottam. Ott volt a gyűrött meghívólap, pontosan az elszakadt nyaklánc mellett.

- Még a tőle kapott nyaklánc is elszakadt - hajtottam le a fejemet. - Vajon meg tudnám javíttatni? - tanakodtam magamban, miközben már az ismét combjaimon fekvő karjaimat néztem. Visszagondoltam arra a napra, mikor testnevelés órán zakóztam egyet, azt még megúszta, de az orvosiban töltött perceket már nem.

- Sajnálom a nyakláncot, az én hibám volt - szólalt meg halkan a szobám sarkában ülő fiú. Hangjában hallottam a megbánást, mire azonnal rápillantottam. Tekintetünk azonnal találkozott.

- Nem azért mondtam, tényleg - válaszoltam, majd felemeltem az egyik karomat és mutatóujjamat felé böktem, nyomatékosítva a mondandómat.

Csend telepedett ránk. Az egész helyzet kezdett nyomasztóvá válni, ezért nagyon erősen kezdtem törni a fejemet valami máson, amiről beszélhetnénk. Hiszen JiMinnel tölthettem az időmet, akkor annak nem letargikusnak kellett volna lennie. De amennyire akartam kitalálni valamit, annyira nem jutott semmi sem az eszembe. Amíg egymás szemébe néztünk, teljesen elmélyedtem sötét íriszeiben. Nagyon szerettem volna azonnal megölelni. Vágytam az érintésére, hogy jobb kedvem legyen. De amíg ezekre gondoltam, ő elfordította a tekintetét és a karján lévő bőrkarkötőt kezdte vizslatni szemeivel.

Gondterhelten pillantottam körbe a szobámban, hátha valamin megakad a szemem, amiről  ötletet meríthetek a beszélgetés fenntartásához, de valahogy nem akart működni az agyam. Egyre kínosabban kezdtem érezni magam. Ujjaimat tördelve pillantottam ismét a fiúra. Túlságosan elhúzódott a kettőnk közötti némaság.