I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Huszonötödik rész

Akkor kezdjük a nyáriszünetet egy új résszel! 

Az előző rész tartalmából:

— Nem tudnám azt tenni veled, oké? És JiMinnel sem — simítottam végig a karján, mire hirtelen megragadta a kezem és egy ölelésre húzott. Miközben fejét a vállam és a nyakam között lévő részbe fúrta, apró szipogásokat, hüppögéseket hallottam. Aggódva simítottam végig a hátán, ő pedig szorosabban magához húzott. Pár perc múlva kicsit eltolt magától és nagy szemekkel pillantott rám.

— Sajnálom.

— Mit?

— Hogy ilyeneket gondoltam, pedig sose tennéd meg. Nagyon sajnálom — dőlt újra rám, én pedig elmosolyodtam.

— Semmi baj, YooNa.

(...)

— Szia kincsem — lépett két kisebb lépést felém. Karjait szélesre tárta ölelést kínálva. Csodálkozva meredtem rá, nem számítottam az érkezésére. Nem mozdultam.

— Apa? Mit keresel te itt? — kérdeztem hirtelen, majd kínomban felnevettem, mikor rájöttem, hogy előző kérdésem kissé udvariatlannak hatott. — Elnézést, nem úgy értettem. Gyere beljebb — invitáltam be a lakásba újonnan feltűnt apámat.

— Anyád itthon van? — kérdezte, miközben szemmel körülnézett a házban.

— Nem, még dolgozik — válaszoltam. — Minek köszönhetem a látogatást, Apa? — kérdeztem, miközben a nappaliba terelgettem felmenőmet, hogy leülhessünk a kanapéra, és ott beszéljük meg érkezésének okát. Kissé kínosan éreztem magam, pedig még el sem mondta akkor, hogy miért is jött el valójában.

---

Életem egyik legszörnyűbb napja volt, mikor anyám bejelentette, hogy elköltözünk és magunk mögött hagyjuk az eddigi életünket. Nem értettem hogyan jött neki ez hirtelen, de nem kérdeztem rá. Először azt hittem, csak viccel, de mikor előszedte a bőröndöket és az egyiket elém gurította, arcomról minden kifejezés lefagyott és nagy szemekkel, meredten bámultam az előttem állóra. Keserű mosolyra húzta a száját, szemeiben láttam a szomorúság apró szikráját. Próbált erősnek tűnni előttem, de mindvégig tudtam, hogy van valami baj. Nem mertem rákérdezni, ugyanis ha beszélnie kellett volna róla, valószínűleg sírva fakadt volna. Azt pedig ki nem állhattam, ha édesanyám könnyeket ejt. Szinte láttam a feje felett gyülekező sötét esőfelhőket.

Szó nélkül nyúltam a bőröndért és lassan közelebb vontam magamhoz. Egy aprót biccentettem, jelezve, hogy megértettem, ő pedig kisietett a szobámból. Nem tudtam mi történhetett és, hogy mi zaklathatta fel ilyen hirtelen. Ezer és ezer elképzelés futott át az agyamon, de egyikkel sem tudtam megbarátkozni. Remegő ajkakkal nyitottam ki a ruhásszekrényemet és kezdtem neki a kipakolásának. Egymást követték a ruhadarabok, majd néhány pár cipő. Ám a bőrönd kezdett megtelni, a személyes holmik pedig szanaszét hevertek a szobámban. Tudtam jól, hogy nem fog minden beleférni, amit szeretek, ami az enyém, amivel felnőttem. 

Mivel anyám a nagy hevében egyetlen egy utazótáskával látott el, úgy gondoltam kipakolom belőle a kevésbé fontos ruháimat és inkább a személyes dolgaimat helyezem el benne. Két oldalát megfogva a bőröndnek, kiborítottam azt és újult erővel álltam neki megtölteni. Kevesebb ruha foglalt benne helyet, viszont sokkal több számomra értékes tárgy lelte benne otthonát. 

Családi képek a falról, a tükrömről leszedegetett kis csöppségek, fotók, rajzok, az íróasztalomon heverő nyaklánc aputól, a hógömb, amit egy családi utazásunk alatt zsebeltem be. Mind-mind a bőröndömben termett. Ahogy végignéztem a szobámon, a szememben könnyek kezdtek el gyülekezni, a szívem pedig hevesen lüktetett. Elmémben több kérdés is megfogalmazódott, miközben végig mértem a halványrózsaszínre festett falak előtt sorakozó bútorokat, a puha fehér-rózsaszín ágyneművel leterített ágyamat és az íróasztalomat, mely előtt a szeretett forgósszékem álldogált. Vajon visszatérek még ide valaha? Azzal, hogy most összepakoltam és elhagyjuk ezt a helyet, valaki más fog ide beköltözni? Mégis mi vette rá szüleimet arra, hogy ilyen hirtelen és gyorsan elhagyjuk ezt a placcot? Gyengéden végig simítottam a szék háttámláján, majd laptopomat elemeltem az előbb említett asztalról, és a bőröndben felsorakoztatott ruhák és tárgyak tetejére tettem. A fehér szekrénysoromra és éjjeliszekrényeimre terelődött a tekintetem. Apró díszek, matricák voltak rajtuk, amiket még kiskoromban ragasztottam rájuk. Mesehősök, virágok, szivecskék voltak azok.