I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Tizennyolcadik fejezet

Ajkait pedig egyre jobban közelíteni kezdte a sajátomhoz, de már nem löktem el magamtól és hátrálni sem kezdtem. Zúgott a fülem és a látásom is egyre homályosabbá vált. Az egyetlen dolog, amit tisztán láttam az csakis JiMin volt, és az ő vastag, csábító ajkai, amire minden pillanat elteltével egyre jobban vágytam.

A fiú a pillái alól pislogott rám nagy, sötét, vadul csillogó szemeivel. Tincsei homlokán lógtak, majd' hogy eltakarva vele szemeit. Tekintetünk egymáséba fonódott és csak akkor vált el, mikor ő a számra vezette szemeit. Akaratlanul is alsó ajkam harapdálásába kezdtem, mire félmosolyra húzta a száját, s ismét találkozott a tekintetünk. Kérdésére nem tudtam már válaszolni, ugyanis minden szó bennem ragadt. Még a gondolataim is elpárologtak, mintha sosem lettek volna. Teljesen kiürült a fejem, egyedül azt éreztem, hogy a szívem vadul dübörög a mellkasomban. Kész voltam ettől a sráctól. Lassan pislogva, szótlanul néztem a szemébe és vártam mit lép.
A szorosan előttem álldogáló fiú megelégelte a várakozást és se szó, se beszéd, ajkait az enyémekhez tapasztotta. Amint megéreztem puha párnácskáit, azonnal végigjárta a testemet egyfajta különös bizsergés. Valami furcsa, de észveszejtő érzés a talpamtól egészen a fejem búbjáig. Mint mikor nyáron egy kellemes, hüvös szellő éri a bőrt és csupa libabőr lesz az illető.
Kezeimet a mellkasára tettem és megmarkoltam a pólóját, úgy próbáltam magamhoz szorítani, teljesen leküzdve a testünk közötti távolságokat. Karjaival szorosan ölelt, közben gyengéden csókolt. Kezeimet felvezettem a nyakához, majd ujjaimmal a tarkóján lógó tincseket kezdtem cirógatni. Kezei hátamat simogatták, majd egyre lejjebb vándoroltak, de fenekem felett a derekamon megálltak. Vadabbul, mohóbban kezdett csókolni, én pedig bár furcsán éreztem magam, egyáltalán nem ellenkeztem. Magával ragadott ez a különös érzés, amit éreztem JiMin közelségének és csókjainak jóvoltából.
Amint nyelveink is találkoztak, először esetlenül, de egyre érzékibb táncba kezdtek egymással.

- Tetszik? - súgta egy huncut félmosollyal az arcán, amikor egy pillanatra elváltunk egymástól. Meg sem várva a válaszomat ismét lecsapott a számra. Tetszett-e? Azt mondanám igen. Nagyon is élveztem. Elragadó és fantasztikus volt, és bár nem volt viszonyítási alapom, azt azért bátran kijelentettem volna, hogy JiMin nagyon jól csókolt.
Eltoltam magamtól, és nem értette miért állítottam meg, ezért értetlen tekintettel fürkészte az arcomat.

- Baj van? - kérdezte aggódva.

Megráztam a fejem és gyengéd mosolyra húztam a számat. Egyik kezemet az arcára vezettem és hüvelykujjammal kicsik köröket rajzolva simogatni kezdtem.

- Csak azt akartam mondani, hogy igen. Tetszik.

Széles vigyor jelent meg az arcán, s hirtelen felkapott. Megijedtem, ezért aprót sikkantottam, legalábbis akartam, de szája ismét találkozott az enyémmel. Lábaimat a dereka köré kulcsoltam, de a hirtelen jött lendülettől kicsit elbizonytalanodott és hátrálni kezdett, méghozzá velem a karjaiban. Lába megakadt az ágyban és szerencsétlenségünkre elborultunk az ágyon. A fiú háttal feküdt az ágyon, míg én felé tornyosulva támaszkodtam meg. Döbbenten néztünk egymás szemeibe, de egyikünk sem moccant. A szoba csendességben úszott, mindössze a falióra tompa kattogása hallatszódott. Egyik arcomba lógó tincsemet a fülem mögé igazította, én pedig megilletődve bámultam le rá. Talán le kellett volna szállnom róla, de egyszerűen lefagytam és arcom is egyre pirosabbá vált. Nem a legjobb pillanat, az biztos.

- Mondanom kell valamit - böktem ki halkan, még mindig a fiú felett támaszkodva. Kíváncsi tekintettel fürkészte a halvány piros arcomat. Nem művelhetem ezt vele, miközben lehet, hogy Hae még mindig lent van Anyuval. Kitudja mikor jön fel ismét a szobámba... Igaz, hogy már elköszöntem tőle, de abból a srácból kinéztem, hogy megint feljön miattam. JiMinnel közbe meg itt szerelmeskedek, teljesen megtévesztve szegény srácot. Nem lehetek ilyen aljas kígyó.

- Igen?

- Csak annyi, hogy... - kezdtem el, de sajnos már nem tudtam befejezni az elkezdett mondandómat. Ez jár annak, aki idióta.

- MinRi, drágám... HaeYoon végre hazament - rontott be az ajtón édesanyám, pont a 'megfelelő' pillanatban. Amint meglátott minket elakadt a szava, talán még a légzése is, s megdermedt az ajtóban. Biztosan azt hitte, hogy a tervek szerint JiMint már régen hazaküldtem. Nos, nem pont így alakultak a dolgok... Mindketten döbbenten kaptuk tekintetünket az épp belépett nőre, aki épp a látványt dolgozta fel magában. JiMin szemei elkerekedtek, az én fejemről tükröződött a zavarodottság és az arcom a még sohasem látott piros árnyalatában fürdött. Ilyen színt is csak nehezen lehet elérni. Sok gyakorlás kell hozzá és a recept szerint egy ilyen kínos helyzet is a hozzávaló.

- HaeYoon? - kérdezte az alattam fekvő srác.

- A-anya? - nyögtem ki nehézkesen még mindig szülőm értetlen arcát fürkészve.

- Mégis mit műveltek itt? - érdeklődött anyám, akinek kezdett leesni a tantusz. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni, talán egyszerre lehetett ideges és zavarodott, sőt talán megbánást is érzett, hiszen épp az előbb buktatott le minket JiMin előtt a HaeYoonos ügyben. Amit természetesen amúgy is készültem megmondani a fiúnak, de így azért mégis rosszabbul jött ki a dolog, mint eddig terveztem. JiMinnel egyszerre néztünk egymásra, majd ismét Anyára, aztán megint egymásra. Az alattam fekvő halvány mosolyra húzta a száját, ahogy találkozott a tekintetünk.

- Talán le kéne szállnod rólam - állapította meg a fiú bölcsen, vállát lazán megrántva.

- Igazad lehet - bólintottam egyet határozottan, és szépen óvatosan feltápászkodtam az ágyról, majd utánam egyből a srác is.

- Magyarázatot várok - tette csípőre a kezét édesanyám. Kérlelve néztem rá, hogy ne rendezzen jelenetet, de tovább folytatta. - Mi van ha később jövök be? Már ruha se lenne rajtatok?

- Anya! - szóltam rá zaklatottan, a mellettem álldogáló fiú pedig csak felnevetett a zavaromon. - Nem történt volna semmi, csak baleset volt! - jelentettem ki határozottan.

- Baleset? - nézett rám hitetlenkedve.

- Igen, megbotlottam és elborultunk az ágyon. Elnézést, hogy gondot okoztam - hajolt meg a fiú bocsánatkérés gyanánt. Nevetését próbálta visszafogni, de arcán úgy is ott árulkodott jókedvéről az aranyos mosolya. Reménykedtem abban, hogy megúsztam a dolgot azzal, hogy a fiú azt gondolja félrehallotta a nevet. Egyenlőre semmi jelét nem láttam annak, hogy megbántódott volna.

- Azt hiszem én most megyek. Még egyszer bocsánat a kellemetlenségért. Szia MinRi - vigyorgott rám, majd anyám felé fordult. - Viszlát!

Azzal ki is sietett a szobából, le a lépcsőn és ki a bejáratiajtón. Meg se várta, hogy lekísérjem vagy legalább kinyögjek egy sziát. Mindketten döbbenten néztünk az ajtó irányába, ahol még utoljára láttuk a fiút.

- Ugye védekezni azért akartatok? - fordult felém hirtelen Anya, nekem pedig tányér méretűre kerekedtek a szemeim.

- Nem történt és nem is történt volna semmi! - csaptam mindkét kezemmel a combomra idegesen.

- Persze, higyjem el... - sóhajtott fel, majd megfordult és lassan kilépett az ajtón, azt pedig becsukta maga mögött.

- Hát jó lenne, ha elhinnéd! - kiáltottam utána már-már vérben forgó szemekkel. - Veled nem lehet beszélni se... - suttogtam magam elé, meredten az ajtóra bámulva.

Sóhajtottam egy nagyot, majd hátra léptem pár lépést és ismét az ágyon kötöttem ki. Karjaimat szétvetettem, lábaim lelógtak róla és azon gondolkodtam milyen őrült volt a mai nap. Imadkoztam, hogy aznap már semmi meglepetés ne érjen, majd gondterhelten lehunytam a szemeim, hogy pihenjek egy keveset ezek után az őrült események után.