I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Huszonegyedik rész (Vége)

...Kicsit félve ugyan, de integettem neki, jelezve neki, hogy várom. Talán félreérthette, hiszen visszaintegetett, de nem indult felém, inkább tovább ment a barátaival. Engem hátrahagyva, egy darabokra tört szív társaságában.

Tekintetem elkomorult, kissé dühösen néztem utána. Képes lenne itthagyni? Nagyon rosszul esett, hogy egyszerűen elfordult és tovább sétált. Talán csak nem ér rá? Vagy tényleg nem akar velem lenni? Karomat összekulcsoltam magam előtt és morogtam egy sort az orrom alatt. De nem tudtam feladni, így lábammal idegesen dobbantottam egyet a földön, hogy levezessem az idegességem, azt követően hangosan utána kiabáltam.

- JiMin!

De nem fordult hátra, úgy tett mintha nem hallott volna, vagy lehet - legalábbis reménykedtem benne -, hogy tényleg csak nem hallott meg. Talán halk lettem volna? Ezért újra utána kiáltottam egy kicsivel hangosabban.

- Park JiMin! - Ha a teljes nevét kiáltom, csak feltűnik neki. Hátra is fordult a válla felett és úgy szegezte rám kérdő tekintetét. Ismét meglóbáltam a kezem, hogy tudassam vele, várom őt és ne menjen el. Bólintott egy aprót, majd váltott pár szót a fiúkkal, akik csak mosolyogtak rá majd rám is. Egy-két pacsi után felém indult és minél inkább közelített, annál inkább levert engem a víz és egyre jobban izgulni kezdtem. Mit mondjak neki, mivel kezdjem? Csapjak rögtön a lecsóba, vagy vezessem rá valahogy? Ilyen kérdések ütötték fel bennem a fejüket, de amint megállt előttem és rám mosolygott, valahogy visszatért a bátorságom.

- Szia - nézett le rám a srác kedvesen. Ha ilyen aranyos ez a fiú, akkor hogyan tud velem csak úgy játszani? Hogy tudja összetörni a szívem akár csak egy mondatával is? Hogyan tudtam beleszeretni? Ja, meg van. Pont a kedvessége és az egész személyisége miatt.

- Miért mondtad azt, hogy nincs köztünk semmi? - kérdeztem halkan, de határozottan. Igen, belecsaptam a közepébe. - Tényleg így gondolod?

Arcáról eltűnt az imádnivaló mosolya, szeméből pedig elillant az eddigi csillogás. Némán ült le mellém, hátáról levette a táskát és maga mellé helyezte a padra. Tekintetét az enyémbe fúrta, de csak pár pillanatig bírtam, és inkább a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni. Roppant érdekes volt rajta az a pár folt, amit a saras föld okozott. Hát igen, esett az eső, még ha azóta már el is állt. Még szerencse, hogy a mi kis ülőalkalmatosságunk egy lugas alatt állt, így nem igazán érte az eső.
Egyébként a pad felett ívelő lugas gyönyörű volt, sok-sok lécből, deszkáből állt, külső részét pedig körbefutotta megannyi növény, leginkább a borostyán dominált. Tövében csodaszép virágok helyezkedtek el, amik minden bizonnyal tavasszal még inkább lélegzetelállítóak voltak. A helyről tökéletesen rá lehetett látni a suli bejáratára, az udvar előttünk elterülő részére, és a diákokra, akik a szüneteket általában kint töltötték a levegőn. Ám, most az órák végeztével nem sokan tartózkodtak az iskola területén, mellesleg az eső miatt meghúzták magukat a épület belsejében, a szárazon.

- Sajnálom, hogy azt mondtam - közölte a mellettem ülő fiú egy perc múlva.

- Nagyon rosszul esett azok után, amik történtek - hajtottam le a fejem szomorúan.

- Hidd el, tényleg sajnálom, hogy megbántottalak - tette egyik kezét az enyémre, de kicsúsztattam a sajátomat alóla.

Ajkaim legörbültek, de próbáltam erős maradni, még akkor is, ha tudtam, a fiú vissza fog utasítani. Gondolatban nagyjából felkészültem rá, de nagyon érzékenynek éreztem magam legbelül. Mindkét kezemet magam mellé tettem a fából készült padra és felemeltem a fejem. Egy halvány mosollyal az arcomon néztem a fiúra, de szemeimben szomorúság tükröződött.