I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Hatodik fejezet

Másnap reggel sikerült elaludnom, ezért elkéstem az első óráról, és igazolalant kaptam. Elromlott az ébresztőórám, na! Legalábbis erre fogtam a késésem okát.
Lapockám aljáig érő hajam ma copfban összefogva lógott, nyakamba pedig egy nyakláncot lógattam fel, aminek medálja szív alakú volt. Ez a nyaklánc nagyon sokat jelentett nekem, ugyanis annak idején még Apától kaptam a 10. születésnapomra. Akkoriban még minden rendben volt a családunkban.
Második óránk testnevelés volt, így épp az öltözőben öltöztünk át.
- Azta, MinRi, nagyon szép ez a nyaklánc - ámuldozott mellettem YooNa.
- Köszi, még Aputól kaptam. Nagyon szeretem - markoltam rá az egyik kezemmel a medálra. Olyan kellemes tapintása volt, nem olyan, mint az átlagos bizsuknak.
- Nem veszed le, amíg tesizünk? - kérdezte, miközben tornacipőjét kötötte be.
- Nem szeretném itthagyni, kitudja, lehet eltűnik mire visszajövünk - aggodalmaskodtam immár az ajtóban ácsorogva, indulásra készen. YooNa felállt a padról és mellém lépett.
- Hát rendben, de akkor nagyon vigyázz nehogy baja essen - intett óvatosságra barátnőm, majd a tornaterembe indultunk.
A tesitanár rendesen megdolgoztatott bennünket. Bemelegítés után teremköröket futottunk időre, majd miután kellően kifáradtunk kitalálta, hogy most aztán szekrényt ugrunk. Mondhatom nagyon örültem neki. Nem vagyok valami sportos alkat, bár mindig megtettem minden tőlem telhetőt.
- Akkor most te jössz MinRi - utasított a tanár, a szekrény felé mutatva. - Szép legyen, tőled elvárom.
Persze, hogyne. Mintha olyan jó lennék ebben.
- Rendben, tanárúr - biccentettem indulásra készen. Nekifutottam, már ugrásra készen voltam, mikor beakadt a lábam a szekrény előtt leterített szivacsba és konkrétan lefejeltem a szekrényt, aztán az arcommal végigsúrolva azt lecsúsztam a földre. Nos, nem volt valami kellemes. De ha őszintén akarnám magam kifejezni azt mondanám, hogy kurvára fájt és haldokoltam. Igen, pontosan.
- MinRi - kiáltott fel YooNa, és hozzám sietve letérdelt hozzám. Éreztem, hogy az orromból folyni kezd a vér. Biztos nem voltam szép látvány.
A lány gyengéden felültetett a földön, a tanár pedig aggódva állt felettünk. Az osztály többi tagja pedig vagy nevetett, vagy barátnőmhöz hasonlóan rémülten engem fürkészett. Nem tartott sokáig ez a kínos pillanat, ugyanis a tanár segített felállni és az osztályhoz szólt:
- Ne csak nézzetek! Valamelyik fiú kísérje MinRit az orvosiba! - szólt rájuk, mire JiMin kapott először észbe és mellém lépve átkarolta a vállam.
- Majd én - mondta, majd lassan bicegve indultunk ki a teremből. Kiérve keresztül haladtunk az udvaron, majd ismét belépve az épületbe az orvosi felé igyekeztünk.
- Nagyon béna vagy - szólalt meg hitetlenkedve az engem segítő fiú.
- Köszi ez nagyon kedves - motyogtam véres arccal. - Nincs nálad zsepi? - kérdeztem felé fordítva a fejem.
- Nem hordok magammal zsebkendőt tesire - közölte velem egyszerűen. - Amúgy jól vagy?
- Persze, nem látok a vértől és úgy fáj az arcom, hogy mindjárt meghalok, de amúgy minden tökéletes - válaszoltam flegmán, de a hangom megremegett a fájdalom miatt.
- Oké, hülye kérdés volt - mondta. - Nyugi kibirod, erős vagy - mosolygott rám azzal az ellenállhatatlanul aranyos mosolyával. Nem tudtam rá reagálni ugyanis a fájdalomtól szinte könny szökött a szemembe, és ez miatt inkább elfordultam, hogy ne lássa. Néhány perc múlva azonban az orvosihoz érkeztünk és kénytelen voltam mondani valamit.
- Köszi, hogy elkísértél - néztem a szemébe hálásan az ajtó előtt.
- Semmiség - biccentett, majd kinyitotta az ajtót és beléptünk rajta.
- Jesszus fiatalok! Mi történt? - fordult felénk aggodalmas tekintettel az iskolaorvos.
- Csak egy kis baleset - válaszoltam gyorsan, mire JiMin puffogni kezdett.
- Kis baleset, aha. MinRi nem átugorta a szekrényt, hanem megnyalta. Azt hitte finom lesz - ecsetelte a fiú szabad kezével hadonászva. Az iskolaorvos mellémlépett, majd gyengéden az ágyhoz vezetett és leültetett rá. Aranyos nő volt, nem lehetett több harminc évesnél. Válláig érő sötét haja, és fekete, kerek alakú szemüvege volt.
- Jól van, nincs semmi baj azon kívül, hogy van egy horzsolás a homlokodon - közölte, miután megtörölte az arcom, az orromat pedig bedugaszolta. Nem volt túl kellemes. - A horzsolást szépen lefertőtlenítem, aztán kapsz rá tapaszt - szedte elő a szekrényből a fertőtlenítőszert, majd miután azzal végzett a sérülésre sebtapaszt ragasztott.
- Köszönöm - mondtam kissé orrhangon és hálás szemekkel nézve a nőre, mire egy lágy mosollyal válaszolt.
- Ez a dolgom. Na, feküdj le, amíg elmúlik az orrvérzés - utasított, mire eldőltem az ágyon. JiMin még mindig a szobában várt és végig figyelt, amíg az orvos ellátta a sérülésem. Nagyon bénának és ügyetlennek éreztem magam, hiszen lejárattam magam az egész osztály előtt, és ami a legjobban zavart, hogy JiMin is látta az egész jelenetet. Ráadásul még itt is itt volt, és látta, amíg az ápoló velem szenvedett. Nagyon kínos. Vajon mit gondolhat? Biztosan azt, hogy egy szerencsétlen pancser vagyok.
- El kell mennem a tanáriba beszélni a tanárotokkal - közölte a nő. - Itt maradnál vele amíg jövök? - fordult kérdően a fiú felé, mire az csak biccentve jelezte, hogy marad.
- Rendben, köszönöm. Akkor nemsoká jövök - azzal papírokkal a kezében kisietett az ajtón.
Kínos csend telepedett ránk, miután a nő elhagyta a szobát. Ezer meg ezer kérdés cikázott a fejemben a történtekről, és annak tudatában, hogy a fiú itt van velem a szívem nagyon hevesen dobogott. Végül felé fordítottam a fejem és kérdésre nyitottam a szám.
- Nagyon bénán festek? - kérdeztem elhúzott szájjal.
- Ha látnád magad - mosolyodott el, mire legszívesebben megcsaptam volna, de nem értem el. - De tényleg, zsepkendők állnak ki az orrodból - kezdett bele a nevetésbe.
- Ne nevess - szóltam rá durcásan, majd gyorsan eltakartam az arcomat a kezemmel.
- Ne takard el - jött közelebb nevetve és kezeimet próbálta elvenni az arcom elől.
- Hagyjál, JiMin - szóltam rá ismét, viszont már én is nevettem. Ez a hülye... - Park JiMin, hagyj! Nem érted? - kiáltoztam, ugyanis a kezemet nem tudta elhúzni, így új taktikát alkalmazott: csikizést. Ez pedig a gyengepontom. Nagyon csiklandós vagyok. A stratégiája jó volt, ugyanis a kezem elvettem az arcomtól, de annyira hadonásztam, hogy beleakadt a nyakláncomba és elszakítottam azt, a medál pedig lerepült az ágyról.
- A nyaklánc - kiáltottam fel, közbe mozdulatlanná dermedve. JiMin abbahagyta a kínzásomat és tekintetével a padlót kezdte pásztázni az ékszer után kutatva. Aggódva ültem fel az ágyban, először JiMinre nézve, majd a medált kerestem a szememmel. Pár pillanat múlva a fiú megtalálta, és miután felvette a kezembe adta. A szív alakon egy repedés húzódott végig, és a szememben könnyek jelentek meg. Amilyen jó volt a hangulat az előbb, olyan gyorsan tudott komorrá és bússá változni.
- Most mit kezdjek vele? - kérdeztem remegő hanggal a medált szorongatva, közben könnyes szemekkel nézve az előttem álló fiúra.
- Nagyon sajnálom, ha nem csikizlek meg, most nem szakadt volna el. Sajnálom - kért bocsánatot JiMin, a vállamra téve kezét.
- Én kalimpáltam összevissza a kezemmel. Nem a te hibád - simítottam végig a karját, amelyet a vállamon tartott. Nagyon szomorú voltam, de nem hibáztathattam a fiút, hiszen egyikünk sem számított rá, hogy ez fog történni.
- Na itt is vagyok. Te miért nem fekszel? - robbant be az ajtón az iskolaorvos, egyből visszatolva engem az ágyra. - Na, fiam, most már menned kéne vissza az órára - fordult JiMin felé, hogy kitessékelje a szobából.
- Rendben. Viszlát - bólintott a nő felé. - Szia MinRi, ha már nem jönnél órára - köszönt el tőlem halvány mosolyt erőltetve magára. Látszott a fiún, hogy magát hibáztatta a nyakláncom miatt, ezért ma még beszélnem kell vele valahogy. De mivel nagy valószínűséggel haza fognak engedni, ma már csak otthonról a neten tudok majd vele kapcsolatot létesíteni.
Egy negyed óra múlva elmúlt az orrvérzésem és az arcom is csak akkor fájt, ha hozzáértem, ezért az orvos elengedett. Az öltözőben visszavettem a ruhám - ami szerencsére nem tűnt el onnan -, majd a táskámmal és a véres tornafelszerelésemmel együtt hazaindultam. Anyát még nem találtam otthon, így a táskát ledobtam, majd a fürdőbe indultam, hogy beáztassam a ruhákat. A nyakláncom maradványait az íróasztalomra helyeztem, ezután lepihentem egy kicsit, mivel eléggé megviselt a mai nap. A szemeim azonnal leragadtak és elaludtam. Később a telefonom csörgésére pattantak ki a szemeim, ugyanis olyan hangosan szólalt meg, hogy azt hittem szívinfarkust kapok.
- Haló? - szóltam bele miután felvettem. Annyi eszem nem volt hirtelen, hogy megnézzem ki hívott.
- Szia kicsim. Ma később érek haza. Megleszel egyedül? - hallottam meg Anya hangját a vonal túlsó felén. A faliórára néztem, hogy csekkoljam mennyit aludhattam. Az óra 17:47-et mutatott, szóval rengeteget aludtam.
- Persze. De mikor jössz? - kérdeztem vissza álmos hangon.
- Még nem tudom. Talán nyolc, esetleg kilenc órakor - válaszolt. Remek, akkor egyedül töltöm az estét.
- Jó.
- Na leteszem. Szia MinRi - köszönt el, majd miután én is szóltam egy sziát kinyomta a hívást. Biztosan túlóráznia kell. Bárcsak tudnék valahogy segíteni neki.
- Aish! Most mit kezdjek magammal? - sóhajtottam fel nagyot nyújtózva. Aztán eszembe ötlött, hogy beszélni akartam JiMinnel, ezért felléptem a közösségire. Azonban ő nem volt elérhető, szóval semmi értelme nem lett volna, ha ráírok, legfeljebb később olvassa el, de én most akartam vele beszélni. Aznap este félóránként megnéztem, hogy elérhető lett-e azóta, mióta utoljára néztem, de nem lett az, így többszöri próbálkozás után feladtam.

~Esetleges hibákért elnézést kérek, ugyanis telefonról írtam. Átnéztem, többször átolvastam, de lehet, hogy kihagytam valamit, szóval bocsánat. ^^ Köszönöm, hogy elolvastad, és várom a véleményed idelent kommentben ! :) ~