I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Huszonhatodik rész

Este izgatottan üldögéltem a csokoládébarna színű kanapén. Törökülésbe tettem lábaim, úgy öleltem magamhoz a krémszínű díszpárnát. Egyik tenyeremben az összegyűrt meghívót szorongattam, másikban a távirányítót markolásztam. Hevesen kapcsolgattam az adók között, de egyik műsor sem tudott lekötni, így kikapcsoltam a készüléket és oldalra dőlve kifeküdtem a díványon. Az eddig karjaim között tartott párnát a fejem alá gyűrtem és lehunytam a szemeimet.

Lecsukott szemhéjamon keresztül is tompán, de átvilágított a nappaliban égő lámpa fénye, viszont lusta voltam felkelni és lekapcsolni azt. Egy nagy sóhaj kíséretében kinyitottam a szemem, és az összegyűrt galacsint emeltem az arcom elé.

Még mindig alig tudtam elhinni, hogy apám eljött meglátogatni engem, és hogy egy ekkora hírt is hozott. Örültem, hogy ennyi idő után ismét találkozhattam vele, de egy kis bűntudat azért emésztgetett a kiakadásom és tiszteletlen viselkedésem miatt. Mélyen legbelül viszont mégis rosszul éreztem magam, hiszen teljesen jogosan borultam ki a szülőmre. Hónapok alatt egyszer sem volt képes felhívni, pedig titkon vártam, hogy megcsörget és akkor kibeszéljük mi minden történt velünk az idő alatt, míg nem hallottunk a másik fél felől. De ő nem tette. Én is hibás voltam, hiszen én sem kerestem. De féltem, mert mi lett volna, ha a szemembe - illetve fülembe - mondja, hogy már nem kíváncsi a lányára? És most eljött, egy olyan hírrel, hogy másik családot alapít. Túlságosan naív voltam. Ahogy mindezen elgondolkoztam és kezdtem felfogni az események súlyát, kezdeti izgatottságom, ami hiányolt szülőm hatására fogságába ejtett, kezdett alább hagyni.

— Nem tudom elhinni — sóhajtottam, majd a meghívót, amit eddig meredten néztem, újra összeszorítottam a markomban. A fenyőből készült dohányzóasztalra tettem és a helyére a telefonomat vettem el. Írtam egy sms-t YooNának és Jiminnek is ugyanazzal a szöveggel.

,, Jövő hónapban apám esküvőjére megyek. Képtelen vagyok felfogni. 😵"

Lezártam a képernyőt, a galacsin mellé fektettem a telefont és ismét elborultam a kanapén. Hosszú és unalmas percekkel később a készülék felvillant és egy halk rezgéssel üzenetet jelzett. Gyorsan a telefonért kaptam és megnéztem az értesítést.

,, Kedves Ügyfelünk! Kérjük értékelje szolgáltatója munkáját a ... " - olvastam le a jelentéktelen kis üzenetet, ami a szolgáltatótól érkezett. Egy hangos morgással csaptam le magam mellé a telefont, és újra lehunytam a szemem.

Ezúttal elnyomhatott az álom, ugyanis legközelebb arra ébredtem, hogy valaki rátehénkedett a csengőre és úgy tűnt, ha nem megyek ki, akkor valószínűleg nem is hagyja még egy ideig abba a folyamatos csengetést. Álmos szemekkel ültem fel a díványon, közben megdörzsölgettem szemeimet, hogy jobban felébredjek. Nyöszörögve tápászkodtam fel, egyik kezemet a derekamra tapasztva, mert iszonyatosan fájni kezdett.

— Remek, még a hátamat is szétnyomattam a párnákkal — hőbörögtem a bejárati ajtó felé csoszogva. Úgy festhettem, mint egy idős néni, aki korán reggel a piacra indul, de előtte még megeteti a hét macskáját. — Egyébként is, a párna azért párna, mert puha. Akkor hogy az Istenbe tudja így tönkretenni a derekamat? — gondolkodtam el hangosan kimondva, ami éppen az agyamon átsuhant. Az ajtóhoz érve a kilincsre tettem a kezem és ráérősen lenyomtam, viszont az meg sem moccant. Pár pillanat értetlenkedés után esett csak le, hogy be van zárva, így a zárban hagyott kulcsot elfordítottam és immár újult erővel tártam ki az ajtót. Egy dühös anyuka és egy zavarodott srác állt az ajtómban, és ahogy ez a látvány elémtárult, minden álmosság elszállt belőlem.

— Miért nem voltál képes kinyitni ezt a nyamvadt ajtót? Tíz perce nyomkodom a csengőt, már meg is csörgettelek a mobilodon! JiMin pedig még előbb itt volt, mint én! — lökött arrébb anyám, hogy feldúlt lépteivel besiessen a házba, de még mellettem megállt. — Gyere be JiMin nyugodtan.

A fiú bólintott és nagy léptekkel követte anyámat.

— Azt hittem van kulcsod — szóltam a nő után, aki már a konyhában pakolta le a cuccait.

— Ha nem hagynád benne a sajátodat a zárban, talán tudnám használni az enyémet — vágott vissza cseppet sem kedvesen. Na jó, elismerem. Ez tényleg az én hibám volt. De inkább nem törődve a szülőmmel, fiúm felé fordultam és egy kedves mosolyt eresztettem meg felé, amit azonban nem viszonzott.

— Az üzeneted elolvasása után pár percre rá visszaírtam, de nem jött rá válasz — kezdte. — A többi öt üzenetemre se kaptam választ. Utána úgy döntöttem eljövök, de negyed óra ácsorgás után inkább felhívtam anyádat, azonban ő sem tudta mi van veled — ismét tartott egy kis szünetet. Nem szóltam semmit, így morcos arckifejezéssel folytatta. — Eljött a munkahelyéről, mert hívott, de nem vetted fel. Tudod, hogy aggódtunk érted?!

— Rezgőn volt a telefonom, és közben elaludtam. Sajnálom — sütöttem le a szemeimet. — De semmi bajom nem lehet itthon, ugye tudod? — pillantottam fel rá kiskutyaszemekkel és lebiggyesztett ajkakkal. Megenyhülve ártatlan ábrázatomon magához húzva egy apró csókot nyomott a számra. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen cselekedete hatására, pedig nem az első alkalom volt, hogy ezt tette. Mégis mindig ilyen érzést váltott ki belőlem.

— Szóval mesélj, miről van szó? — suttogta a fülembe, miközben az ölelésébe burkolóztam. Gyengéden simogatta a hátamat, ami jól eső érzéssel töltött el. El tudtam volna viselni egész hátralévő életemben is. Hogy viszonozzam, lassan körülöleltem derekát és ujjaimmal cirógattam a hátát.

— Még anyának sem mondtam el... — motyogtam borúsan az orrom alatt. Rossz érzés fogott el, ahogy eszembe jutott anyám szomorú arca.

— Tessék? — Immár hangosabban elismételtem előbbi mondatomat, hogy ő is hallja. — Szeretnéd, hogy elmenjek és tudjatok beszélni róla? Majd holnap elmeséled mi volt — tolt el magától egy bíztató mosoly kíséretében. De nem akartam, hogy elmenjen.

— Ne menj! — ragadtam meg a pulóvere ujját. — Neki bármikor el tudom mondani, te pedig csak most vagy itt. Meg amúgy is rengeteget vártál az ajtóban. Mellesleg bocsánat ezért... — nevettem fel kínomban, közben szabad kezemet csípőmre tettem.

Bólintott egy aprót, majd pár pillanattal később egy széles mosoly jelent meg az arcán.

— Szóval szeretnéd ha maradnék...

— Igen, szeretném — vágtam rá komolyan. — Menjünk a szobámba és ott majd beszélhetünk — kezdtem el húzni magam után. Engedelmesen követett, még egy árva szót sem szólt.

A szobámhoz vezető út felénél gondolkoztam el az előbbi párbeszédünkön. Szeretném, ha maradnál, JiMin. Menjünk a szobámba. Hát persze. Ennél zavarbaejtőbben nem is marasztalhattam volna. Idióta.

Az ajtón belépve beengedtem JiMint magam előtt, majd becsuktam az ajtót. Paradicsom piros arcomat valószínűleg azonnal kiszúrta, mert nevetve vette két tenyerébe az arcomat. Morcosan tűrtem, amíg cukkol, de végül meguntam és erősen beleböktem egyet a hasába, hogy kiszabaduljak a karmai közül.

— Áú, ez nagyon fájt — tette homlokára az egyik kezét, míg másikat a fájdalmas területre tapasztotta. — Hogy tehetted ezt velem, Piroska? — nyújtotta ki a nyelvét egy pillanatra, majd azonnal folytatta a színészkedést, mint aki pillanatokon belül képes lenne elhalálozni.

— Szeretnéd, hogy valóban kinyírjalak? — villantottam rá mérges szemeket, de nem bírtam sokáig nevetés nélkül.

— Úgyse tennéd, mert szeretsz.

Boldogan vigyorodott el, és vont karjai közé, hogy szorosan az ölelésébe zárjon. Imádtam. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy Imádlak. De nem szóltam semmit, csak bólintottam és belefúrtam a fejem a mellkasába.

Hosszú percekkel később engedtük el egymást, de akkor is csak alig-alig tudtam elszakadni tőle. Én levetettem magam az ágyra, míg ő a sarokban lévő rózsaszín babzsákfotel mellett döntött ülőalkalmatosság gyanánt.

— Akkor elmondom mi történt... — mondtam, mire egy biccentéssel felelt. Így hát bele is kezdtem a mondandómba. Mindent elbeszéltem neki részletesen, de kicsit rosszul éreztem magam, hogy nem anyám az, aki mindenek előtt erről tud.