I Need You, Girl [BTS Jimin ff]---SZÜNETEL

Tizenkilencedik fejezet

Az eget szürke, hevesen gomolygó felhők borították be, a napsugarak csak itt-ott szűrődtek át rajtuk. A csendet csupán a természet hangjai zavarták meg. A levelek vészjóslóan zizegtek a fák ágain, ahogyan a szél beléjük kapott. Apró esőcseppek kezdtek hullani a magasból és halk koppanással értek földet, nedves kis nyomokat hagyva maguk után a talajon. A távolban egyre sötétebb lett, a levegő kezdett lehűlni. Vihar készülődött.

A két fiatal egymással szemben állt, mindössze három méterre egymástól. Úgy nézték egymást, mintha képesek lettek volna akár a szemükkel is kínhalált okozni a másiknak. Kizárólag az eső tompa hangját és a levelek halk zörgését lehetett hallani. A fiúk csendben állták egymás égető pillantásait. Minden olyannak tűnt, mintha megállt volna az idő.

Aztán egyszer csak az egyik előre lépett, kezét ökölbe szorította. A másik sem habozott, ő is lépkedni kezdett.
Egyre nagyobbakat és erőteljesebbeket léptek egymáshoz közelítve. Én azonban semmit nem tehettem ez ellen. Mintha a lábam nemes egyszerűséggel a földbe gyökerezett volna. A horizont alatt egyre csak gyülekezett a sötét, szinte már fekete köd, netán füst. Karjuk egyszerre lendült, én pedig ijedten felsikoltottam.

- Állj! Hagyjátok abba! - hangom éles volt és határozott, még a távolban is vízhangzott. De mintha nem hallottak volna, heves dulakodásba kezdtek. Szemeimből könnyek buggyantak a felszínre, s égették hideg arcbőröm, míg legördültek annak felületén. A sötétség, mint fekete füst egyre nagyobb lett, a távolban már csak ezt a sűrű, sötét dolgot lehetett látni. És lassan engem is kezdett körbevenni.

- M-mi ez? - tettem fel magamnak a kérdést, hiába nem tudtam rá a választ. A lábaim sötét füstbe burkólóztak, és az lassan elkezdett felkúszni azokon. 
Próbáltam menekülni belőle, de mintha az megbénította volna a testem. Csak pisogni tudtam, a lélegzésem is egyre nehezebbé vált, ahogy törzsemet is körbeölelte a sötétség. Tekintetem segélykérően a srácok felé fordítottam, de ők mit sem törődtek velem, tovább folytattak az értelmetlen harcot egymással. Talán észre sem vették, hogy ott tartózkodtam a közelükben, és megállásra próbáltam bírni őket. Mintha egy láthatatlan szellemként éltem volna.

- Hagyjátok abba! - kiáltottam fel ismét hozzájuk intézve szavaim, de hangom erőtlennek és halknak bizonyult. Bár erősen próbálkoztam, hogy észrevehető legyek, valahogy sehogysem sikerült azt elérnem. Mozgásom egyre korlátozottabb lett, légzésem lassulni, gyengülni kezdett.

- Gyerünk, harcoljatok értem - hallottam magam mellől egy túlságosan ismerős női hangot. Fejem eddig erőltettem, míg sikerült a hang irányába fordítanom azt. Határozottan megdöbbentem, még a szemeim is elkerekedtek, mikor megpillantottam a hang tulajdonosát. Saját magamat láttam meg, ahogy izgatottan, gonoszan csillogó szemekkel néztem a két fiú párharcát.

- Te ki vagy? - kérdeztem elgyengült hanggal, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy aki mellettem állt, én voltam. Valami másik dimenzióból vagy ilyesmi. Mintha tükörbe néztem volna. Biztos voltam benne, hogy ő én vagyok, bármilyen furcsának is tűnt ez hirtelen.
Saját magam válaszra sem méltatott engem, csak kezével tapsolva nézte a fiúk egyre vadabb verekedését. Néhol már súlyosabb sérüléseket is okoztak egymásnak, kezüket, sőt arcukat is sebek, horzsolások borították, amikből rosszabb esetben még a vér is kis patakokban csordogált.

Az egyik fiú térdre esett.

Fájdalmasan ordított fel, miközben mindkét kezével az egyik oldalát szorongatta. A másik srácnak is fájdalmai lehettek, látszott az arckifejezésén, de mindent megtett annak érdekében, hogy stabil lábakon meg tudjon állni, s továbbra is ő maradjon a győztes. A mellettem álló énem, hangos ujjongásba kezdett, nekem pedig lebiggyedt a szám. Könnyáztatta arcomat hűvös szél érte és a hideg hatására, alig észrevehető remegésbe kezdtem. A tekintetem egyre ködösebb, a látásom kivehetetlenebb lett, és közben a fejemig felkúszott sötét füst egyre álmosabbá varázsolt engem. Szempilláim jóval nehezebbé váltak, s minél erősebben próbálkoztam ellene, annál jobban késztetett az elalvásra. A feketeség mindent elárasztott a szemem előtt, semmit sem láttam, ezért lassan lecsuktam a szemhéjaim és beletörődtem a sorsomba.