The Alpha /BEFEJEZETT/ - The Reign Chronicles I.

Chapter 17

  Ha te tudnád mennyi felelősséget vállalok, főleg érted és a húgodért! vágnám legszívesebben a fejéhez, de inkább nem teszem. Nem ez a legjobb alkalom arra, hogy megtudja a titkomat.
  - Megértettem - sziszegem Jake-nek.
  - Akkor jó - villant egy pimasz mosolyt. - Viszlát, Felség!
  Vissza sem nézve megkerül és távozik. Az ajtó csattanására összerezzenek, majd lerogyok a földre és - magam sem tudom, hogy hogyan - azon kapom magam, hogy automatikusan az arcomon legördülő könnycseppeket törölgetem. Talán az utóbbi időben felgyülemlett feszültség teszi, hogy most eltörött a mécses, vagy talán az, hogy mélyen legbelül tudom, hogy az iménti látogatómnak igaza van.
  Percekig sírok némán, magam elé meredve, amikor lépteket hallok a folyosó felől. Gyorsan letörölöm a könnyeimet, felpattantok, lesimítom a ruhámat és az ablakhoz lépek, éppen időben, mielőtt nyílik az ajtó.
  - Felség? - hallom Alex hangját.
  - Igen? - kérdezek vissza a lehető legtermészetesebben azon igyekezvén, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot és ne remegjen a hangon. Megnyugtatásképpen a kertet szemlélem és elképzelem, ahogy este farkas alakban az erdőben fogok nyargalni levezetve a feszültséget. De ekkor ismét beférkőzik a gondolataim közé Jake és megint elfog a sírhatnék.
  - Az édesapja hívatja - közli Alex.
  - Köszönöm - bólintok. - Mindjárt megyek!
  Hallom az ajtó csapódását, ami azt jelenti, hogy ismét magamra maradtam. Utoljára végigjártatom a tekintetemet a kerti bokrokon, amik között gyerekként játszottam, miközben a szüleim csendben, mosolyogva figyeltek. Most, így belegondolva fura, hogy én sosem a toronyba zárt hercegkisasszony voltam, hanem a bátor herceg táltos paripán.
  Az emlék hatására halványan elmosolyodok és enyhén nosztalgiázva indulok el az apámhoz.
  Két határozottat kopogtatok a szépen megmunkált faajtón, aztán eszembe jut, hogy milyen gyenge volt a hangja, amikor belopóztam hozzá, ezért egy kis habozás után óvatosan benyitok.
  A szoba szinte pontosan ugyanolyan látványt nyújt, mint előző alkalommal. A függönyök egy kivételével mind behúzva, a kísérteties körvonalú félhomályba burkolózott bútorok... minden ugyanazt a lehangoló látványt nyújtja.
  - Apám? - kérdezem óvatosan.
  - Grace, kérlek gyere ide! - hallom a még mindig gyenge, de határozott hangját.
  Hangtalanul lépkedek az ágyához és letelepedek a szélére.
  - Igen?
  - Döntöttem - jelenti ki komolyan. - Az állapotom ha javul, akkor is csak nagyon lassan. A népnek állandóságra és biztonságérzetre van szüksége. Hidd el, nem ez lenne az álláspontom ha nem vizsgáltam volna meg minden szemszögből a helyzetet, de nyugodt szívvel hagyom rád a trónt, mert tudom, hogy jó, igazságos és méltó utódom leszel királynőként. És tudnod kell, hogy nem raknék rád ekkora terhet, ha nem tudnám biztosan, hogy készen állsz.
  Tiltakoznék, de nem bírok megszólalni. Csak némán meredek magam elé, a díszes ágytakaró egy pontját bámulva.
  - Grace, nézz rám! - kéri, mire felpillantok. - Ma csütörtök van és jövő pénteken megkoronáznak...
  - Micsoda?! - pattanok fel. - Arról nem volt szó, hogy nemhogy döntési jogot, de időt sem hagy nekem!
  - Ebben a helyzetben nincs döntési jogod, se beleszólásod! - utasít rendre az állapotához képest keményen.
  Tíz másodpercig dacosan nézünk egymás szemébe. Az övében makacsság tükröződik egy olyan leírhatatlan dologgal keveredve, amiből tudom, hogy ebből nem fog engedni. Egy biccentéssel jelzem, hogy megértettem és magamban fortyogva rohanok ki a szobából, akaratlanul is bevágva az ajtót.
  Egyenesen a kertbe rohanok, ahol lerúgom a cipőimet és mezítláb menetelek tovább. Késő délután lévén nem tartózkodik itt senki, aki megállítana vagy rám szólna, ezért nemsokára elérem az erdő szélét. Egyre gyorsítok a lépteimen, már futok, végül pedig remegés fut végig a gerincemen és kitör belőlem a farkas. Amint négy manccsal állok a földön megengedek magamnak egy vonyítást is az eszeveszett vágtám közepette.
  Már annál a tisztásnál járok, ahol gyakorolni szoktunk, de gondolkodás nélkül száguldok tovább. Erőt a bennem tomboló harag és sértettség, az izmaim pedig szinte örömtáncot járnak.
  Jól esik végre kiengedni a gőzt. Megrázom a fejem, hogy ne zsongjon annyira az elmúlt hét eseményeitől.
  Észre se veszem és már kiértem a tengerpartra, pedig az jó pár mérföldnyire van a kastélytól. Az viszont még jobban meglep, hogy amikor kiérek az erdőből szó szerint belerohanok egy nagy szürke foltba. Amikor magamhoz térek, akkor realizálom csak, hogy ez valójában Jake volt szintén farkasalakban.
  - Alfa! - hallom a fejemben meglepett hangját.
  - Jake, mit csinálsz itt? - kérdezem még mindig sokkolódva.
  - Ki kellett jönnöm - sóhajt a tenger felé fordulva. - Borzasztó napom volt...