The Alpha /BEFEJEZETT/ - The Reign Chronicles I.

Chapter 40

  - Na jó, ezt nem te fogod eldönteni! - húzom ki magam.
  - Nem, de igenis lehet beleszólásom!
  - Az alfád vagyok, jogom van a véleményedet figyelmen kívül hagyni!
  - De... ez nem igazságos! - kiáltja a fiú elvörösödve. - Nekem talán még jobb is volt a kapcsolatom Dave-vel, mint neked Alfaként, de nézz már rá! Nem önmaga és talán soha nem is lesz! És én tudok kettőtök közül választani, mert...
  - Hogyhogy tudsz választani?! Nem dönthetsz két emberélet között! Nem vagy Isten!
  - Nem, nem vagyok - hajtja le a fejét a fiú. - De szeretlek.
  Döbbenten, tátott szájjal bámulok rá. - Jake...
  - És tudom, hogy ez neked nem jelent sokat, de kérlek... könyörgöm - esik térdre előttem. - Hogy ne tedd!
  A szememet elfutják a könnyek.
  - Sajnálom - suttogom és ellépek az előttem térdelő fiútól.
  Dave-hez lépek, aki bűntudatosan, szomorúan néz fel rám.
  - Biztosan ezt szeretnéd? - kérdezi.
  Egy bólintás a válaszom, mivel nem bízok a hangomban. Némán térdelek a fiú mellé és teszem meg ugyanazt, mint az előbb.
  A farkasaimból csak úgy árad a feszültség, érzem hogy minden szempár rám szegeződik. Úgy teszek, ahogy apám mondta: keresztbe rakom a mellkasomon a karjaimat, a jobb tenyerem a tappancs alakú anyajegyen van. Mire szétnyitom az így alkotott keresztet, a tenyereim halvány sárga fényben úsznak és átjár az a bizsergető érzés.
  Ahogy Dave feje felé közelítem a kezeimet érzem a sötétséget, ami mintha egy nyúlós, ragacsos masszaként kavarogna az ismerős szempár mögött.
  - Ez nem lesz kellemes - suttogom és még számomra is furcsa, földöntúlinak tűnik a hangom.
  Dave csak bólint és lehunyja a szemét.
  A homlokára teszem a kezeimet és egyszerre üvöltök fel a fiúval. Rengeteg érzés kerít egyszerre a hatalmába. Szenvedett, amiért bántott minket és még több tucatnyi ártatlan embert... Kín, fájdalom, gyűlölet... Úgy érzem összeroppanok a súlyuk alatt.
  De a helyzet nem reménytelen. Érzem, hogy nem menthetetlen a helyzet, Dave meggyógyítható. Elképzelem, ahogyan magamba szívom a belőle áradó sötétséget és a bennem lévő fény elnyeli azt.
  Érzem a fiú tudatát, ahogy egyre tisztul és elhiszem, hogy képes vagyok megcsinálni.
  Hirtelen fájdalom zökkent ki az állapotomból. De ez nem Dave emlékei miatt van, hanem a saját fizikai fájdalmamat érzem, aztán megszűnik a kapcsolatom a fiúval.
  Nehezen lélegezve, Jake szólongatására nyitom ki a szemem.
  A földön fekszem a fiú ölében a fejemmel és a mellkasomból ömlik a vér.
  - Mi... ?
  - Ne beszélj! - nyom valami ruhadarabot a sebre Jake. - Mindjárt meggyógyulsz! Viszont ezt most fejezzük be!
  - Nem! - tiltakozom és ülő helyzetbe akarom nyomni magam.
  - Grace! - kiabál rám a fiú, mire elkerekedett szemekkel nézek rá.
  - Folytatni akarom! Meg tudom menteni!
  - Ő nem akarja, hogy megmentsd! - rázza a fejét. - Úgy ordított, mint aki mindjárt belehal. És nézz már magadra! Volt nála egy kés és ki tudja van-e még fegyvere... Nem mehetsz a közelébe!
  Döbbenten, sokkos állapotban meredek a mellkasomban lévő lyukra, ami a farkaslétemnek köszönhetően már elkezdett összezáródni.
  - Ezt... Ezt ő tette?
  Jake szomorúan bólint. - Sajnálom, nem tudunk rajta segíteni. Túl sok benne a sötétség...
  - Nem - suttogom könnyes szemmel. - Nem!
  Mielőtt Jake megállíthatna felpattanok és egy kicsit megszédülve, de elindulok Dave felé, aki a földön fekszik, látszólag eszméletlenül.
  - Grace! - kapja el hátulról a derekamat Jake.
  - Nem! - bőgöm a kezemet a szám elé kapva. - Nem lehet!
  - Már nem önmaga - suttogja a fiú. - Nem tehetsz érte semmit!
  Az egész olyan gyorsan történik és a szememet ellepő könnyektől nem is látok mindent, ezért csak utólag - amikor már megtörtént a baj - fogom fel, hogy mi is történt.
  A földön fekvő Dave felpattan, amire fogalmam sincs, hogy honnan van energiája, mivel éppen haldoklik. Talán a Fenyegető léte teszi, ami hirtelen Túlvilági erőt kölcsönöz neki és az engem vigasztaló Jake felé veti magát.
  Itt végképp fogalmam sincs hogyan, valószínűleg a reflexeimnek köszönhetően akadályozom meg a gyilkossági kísérletét. De milyen áron?
  Egyetlen hang sem jön ki a torkomon, ahogy a velem szemben lévő Dave-et szemlélem. Mintha ugyanabban az egy másodpercben ragadtunk volna egy örökkévalóságig.
  Nézem a fiút, aki elvette az országomat, meg akarta ölni a barátaimat és házasságra kényszerítette anyámat, én mégis csak azt a gyereket látom, aki nem sokkal utánam változott át, aki azóta ott volt nekem. És akinek most a szívéből a beletört karmaim állnak ki.
  Remegő szájjal nézem, ahogy a fiú szeméből eltűnik az élet. Szinte hallom, ahogy a szíve megszűnik verni és egy néma könnycsepp hagyja el a szemem, ahogy a fiú összeesik.
  Az idő ismét felgyorsul. Egy sikoly szakad ki belőlem. Egy anya velőtrázó, gyásszal teli sikolya, aki elvesztette a gyermekét.
  Elborzadva meredek a földön fekvő David Orpheonra, akit én öltem meg. Akkor is biztosan tudnám ha nem ismerném fel a karmaimat a mellkasában.
  - Én... nem tudom... mikor változtam át? - kérdezem, de valójában nem is vagyok kíváncsi a válaszra.
  - Nem változtál át - mondja csendesen Alex. - Csak a kezed.
  - Ezt... nem értem...
  Erővel fordítom el a fejem a testről és temetem bele Jake vállába.
  - Semmi baj, Grace - csitít a fiú. - Semmi baj. Most már vége van.