The Alpha /BEFEJEZETT/ - The Reign Chronicles I.

Chapter 26

  Imádom az erdő illatát. A friss föld szagát, a különböző növények és virágok illatait, amik megtöltik az ember - vagyis inkább a farkas alakot öltött ember - orrát.
  Lassan ügetek, nem sietek. Nem akarom bevallani még magamnak sem, de félek. Nem tudom mire készüljek, milyen reakciókra számítsak a falkától.
  Hirtelen megtorpanok, mert egy macska rohan át előttem. Akaratlanul is rámordulok, bár igaz, ami igaz, nem kedvelem őket. Azért mégiscsak valami kutyaféle lennék, vagy nem?
  Amikor a szürke dög végre elszambázik előlem folytatom az utamat a tisztás felé, de valami megrémít: nem hallom a többiek hangját a fejemben.
  Visszagondolok azokra az időkre, amikor az átváltozásom után már szinte azonnal felcsendült a hangjuk a fejemben. Remélem ez nem azt jelenti, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat...
  Kiérek a tisztásra, ahol már várnak rám. Jake, Janet és Alex. Egytől-egyig emberalakban.
  Közelebb ügetek hozzájuk, majd én is átváltozom emberré. Azzá az emberré, akit jelenleg nem kedvelnek túlságosan...
  - Hát... sziasztok! - intek bizonytalanul és megállok tőlük tisztes távolságra.
  Néma csend. Csak az egyik fán rágcsál valami, bizonyára egy mókus.
  Hárman állnak előttem karba tett kézzel, megfejthetetlen tekintettel, végül Janet előrelép:
  - "Sziasztok"? Ennyit bír nekünk mondani? Azok után, hogy... - elhallgat és lesüti a tekintetét, úgy mint aki nem tervezett egy ilyen kirohanást.
  - Itt most egy kicsit többre lesz szükség, Felség, mint egy "Sziasztok"... - jegyzi meg élesen a mindig kedves Alex.
  - Hagyjuk a Felséget, meg a magázódást! Grace, szólítsatok Grace-nek - kérem, miközben hevesen gesztikulálok a kezemmel, ami egyáltalán nem jellemző rám. - És én még mindig ugyanaz vagyok, akivel együtt rohangáltatok az erdőben, aki segített kiképezni titeket...
  - Állj! - vág közbe Janet. - Dave képzett ki minket, ráadásul egymás ellen kellett harcolnunk! Szerinted miért van Jake tele égési sérülésekkel?! Mert velem kesztyűs kézzel bánt!
  - Folytathatnám?! - csattanok fel akaratlanul.
  Janetnek a torkán akad a mondandója.
  - Köszönöm - teszem hozzá jóval finomabban. - Sajnálom. Mindent nagyon-nagyon sajnálok. Mostanában minden kicsúszott a kezeim közül. És nem akartam királynősködni vagy egyedül uralni a falkát. Egyszerűen csak féltem... Rettegtem a reakciótoktól. Bármikor, amikor úgy éreztem, hogy "Na, most előállok a dologgal" mindig történt valami, vagy csak annyira együtt volt a csapat, hogy nem volt kedvem szétszedni egy ilyennel. Azóta azt kívánom bár már az első napon megosztottam volna legalább Dave-vel. Igazatok van, jogotok lett volna tudni, és ez nem arról szól, hogy nem bíztam bennetek, hanem arról, hogy sokszor én is inkább azt kívántam, hogy bár az a férfi lennék, akit megérdemeltek. Egy erőskezű, határozott de kedves Alfa, akire mindig lehet számítani, amilyen az apám volt...
  Ahogy kimondom ezeket a szavakat, rádöbbenek, hogy valójában egytől-egyig igazak. Leginkább azért nem fedtem fel a titkomat, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó a feladatra. "Az ősöm szelleme kísértett" ahogy mondani szokás...
  Elered az eső. Nem az a szemerkélő, szúrós vagy hideg eső, hanem a nagy cseppekben zuhogó meleg zivatar.
  - A fenébe! - sziszegem és átkarolom magam, de már késő. Pár másodperc alatt bőrig is ázok.
  A hajam nedves csomókban tapad a fejemhez és a hátamhoz.
  - És... a király is a legrosszabbkor hagyott itt... - a hangom elcsuklik és egy könnycsepp hagyja el a szememet. - A nagybátyám pedig, akinek a létezéséről korábban nem is tudtam átváltozott dühöngő őrültté... és rengeteg kétség gyötör az uralkodással kapcsolatban is...
  Az utolsó szavakat inkább csak magamnak mondom, mint a falka tagjainak, mégis felszabadító érzés végre hangosan is kifejezni őket.
  Az arcomon végigfolyó esőcseppek hamarosan elvegyülnek a könnyeimmel és már nem is látok semmit.
  Hirtelen két kart érzek a vállamon, majd Janet magához húz és átölel. A gesztusa annyira meglep, hogy először ledermedek, majd a fejemet a lány vállába temetem és a nyugtató ölelésében sírok tovább.
  - Semmi baj, Grace - mondja a fülembe a lány. - Itt vagyunk.