The Alpha /BEFEJEZETT/ - The Reign Chronicles I.

Chapter 37

  Fájdalom. Az első gondolatom a fájdalom, amikor magamhoz térek.
  A második pedig az, hogy itthon vagyok. A saját szobámban fekszem, a megszokott ágyamban, a puha paplanommal betakarva, zúgó fejjel.
  Felülök, de a hirtelen mozdulat hatására megszédülök és a párnámra visszadőlve beverem a fejem az ágyam keretébe.
  - Szólj a királynak! - visszhangzanak a szavak eltorzulva a fejemben.
  Lépteket hallok, valaki sietősen távolodik a szobám felől.
  Nem tudom mennyi idő telik el, de egyszercsak hideg ujjakat érzek a homlokomon, mire kipattannak a szemeim.
  - Hát, tényleg magadhoz tértél! - találom szembe magam egy mosolygó férfivel, akit egyáltalán nem akarok látni. - Féltem, hogy nem találkozunk már többé!
  Undorodva rántom el a fejem, csavarom magam köré a takaróm és húzódok az ágy végébe egy tizedmásodperc alatt.
  - Ne csináld, Grace! - nevet. - Nem foglak bántani!
  Hangja furcsán cseng és valahogy olyan álomszerű az egész helyzet.
  Visszautasítottam Dave házassági ajánlatát és vérig sértettem, most mégis itt ül az ágyam szélén.
  - Nem érted miért vagyok itt - jelenti ki. - Nos, a helyzet nagyon egyszerű: két választási lehetőséged van. Értelem költözik abba a makacs fejedbe és a feleségem, az ország királynéja leszel végre és pihenhetsz itt tovább vagy pedig most azonnal megkötöznek és a város főterére vonulsz gyászkísérettel, ahol a néhány órával ezelőtti akciód miatt a neked előkészített akasztófa vár. Ez esetben még ma, közszemlére kivégeztetlek. Szóval?
  Lehajtom a fejem. - Ez most egy fenyegetés?
  - Egy kérés, hogy térj jobb belátásra.
  - Ez nekem nem stimmel. Az akasztásokat régi szokások szerint mindig be kell jelenteni. Ha az elsőt választom kit végeztetsz ki helyettem, hogy a néppel szemben megtartsd a szavahihetőséged?
  - Jake Eaglestont - néz rám közömbösen.
  - Mi?! Hogy...
  - Nem fogtuk el, ha erre gondolsz. De még könnyen megtehetjük...
  - Azt kéred tőlem, hogy nézzem végig az egyik barátom halálát?!
  - Jaj, Grace! Ne legyél már ilyen nevetséges! Ők nem a barátaid - mutat ki az ablakomon az erdő felé. - Csak egy rakás gyerek, akikkel együtt bohóckodtál! Azt hiszed a nagybátyádtól volt félnivalód?! Tőlem okosabb lenne rettegned!
  Ökölbe szorított kezei felizzanak.
  - Dave sejtelmem sincs mi történt veled! De hidd el nagyon sajnálom! - hadarom könnyes szemmel. - És Istenemre esküszöm a feleséged leszek, segítek neked meggyógyulni, de a farkasaimat hagyd békén!
  - Én nem akarok meggyógyulni - néz rám csodálkozva. - Velem nincs semmi baj!
  - Hogy ne lenne?! - kiabálom. - Nézz magadra! Rémuralmat akarsz fenntartani az országodban? Ki akarod végeztetni a barátaidat és megfenyegeted azt, akit magad mellett szeretnél tudni a trónon?! Hol van az a fiú, akit megtaláltam az erdőben, amikor először változott át?!
  - Elég! - üvölt rám olyan hangerővel, mint még soha, mire elnémulok. - Elegem van belőled Grace Elizabeth Graedour! Engedelmességet kértem tőled, de te másodszorra is visszautasítasz. Viseld hát a következményeit!
  Int az őröknek, mire azok kirángatnak az ágyamból.
  - Dave, ne... - kezdek vitatkozni, de a tenyere keményen csattan az arcomon.
  - Neked legfeljebb Felség vagy Királyom! Vigyétek!
  Kirángatnak a szobámból hiába kapálódzok, mint egy elmebajos. Megpróbálom kicsavarna a kezemet a szorításukból, de nem járok sikerrel.
  Hát ennyi volt? kérdezem magamtól pánikolva, ahogy a kastélyból kiérve összekötözik a két kezem és a lábaimat, felraknak rám egy szemfedőt, majd feldobnak egy szekérre. Felszáll mellém három őr és elindulunk.
  Nem tudom meddig utazunk, totálisan elvesztem az időérzékemet.
  Hirtelen felrángatnak, majd meglöknek, mire egyensúlyomat vesztve zuhanok, egyenesen a város utcáit borító kockakövekre.
  Összepréselem az ajkaimat és igyekszem nem a homlokomról szivárgó vérre gondolni, melynek fémes szagától a rosszullét kerülget.
  Leveszik a szemfedőt, mire hunyorogva próbálok hozzászokni a hirtelen támadt világossághoz.
  A város főterén állunk, ahogy sejtettem és sok ember vesz körül. Az emelvény előtt vagyok, két lépésnyire az akasztófa lépcsőfokaitól.
  Leveszik a köteletek a lábamról.
  - Indulj, áruló! - bök meg a lándzsájával az egyik őr.
  Emelt fővel teszem fel a lábam az első lépcsőfokra.
  - Ezt akarjátok?! - kiáltom az emberek felé fordulva, amikor felérek az emelvény tetejére.
  Belenézek néhány szempárba és megismétlem a kérdésemet, de senki nem válaszol. A tér néma marad. A népemnek nincs ellenvetése.
  Némán, enyhe gőggel nézek végig az összegyűlt tömegen. Kedves, hogy eljöttek megnézni a kivégzésemet! üvölteném teli torokból, de nem teszem, mert a pillantásom három alakra esik, akik most érkeznek meg az egyik mellékutcából.
  Egy szőke férfi és két rövid barna hajú fiatal - akikről ránézésre látszik, hogy testvérek - fékez le lihegve a tömeg szélén.
  - Ó, ne! - suttogom, ahogy a pillantásom összekapcsolódik a barna hajú fiúéval.
  Eljöttek. A kérlelésem, a tiltásom ellenére is ittvannak. Elkáromkodom magam, mire a kötelet éppen a nyakamra igazgató hóhér rám mordul:
  - Vigyázz a szádra!
  Dühömben egy könnycsepp hagyja el a szememet. Néhány nappal ezelőtt még senki nem mert volna így beszélni velem. Én voltam a királynő, de ezt elvették tőlem. És hamarosan az életemet is el fogják.
  Az egyik őr elkezdi felsorolni a bűneimet, de az én figyelmemet csak a három fiatal köti le, akik egyre közelebb furakodnak a tömegen keresztül.
  Jake felpillant rám, mire hevesen megrázom a fejem. A hóhér keze keményen csattan a tarkómon.
  - Ne mocorogj, söpredék!
  Érzem, hogy a nyakamon megfeszül a kötél. Lehunyom a szemem. Hát itt a vég.
  - Éljen David király! - hasít a levegőbe az őr kiáltása, de a tér néma marad.
  Halvány mosoly költözik az ajkamra. Dave-et sosem fogják elfogadni királynak.
  A hóhér meghúzza a kötelet. A szemeim kipattannak, ahogy a lábaim elemelkednek a földtől.
  Jake-et látom meg az emelvény előtt a kezében egy késsel.
  - Ölj meg! - suttogom fulladozva, de nem hiszem, hogy hallja.
  A kés megvillan, ahogy elhagyja a kezét és a következő pillanatban köhögve terülök el az emelvény deszkáin.
  Csodálkozva kapok a torkomhoz, amin a kötél mély árkot szántott.
  - Tarts ki, Grace! - hallom a távolból elmosódottan Janet hangját, majd elvesztem az eszméletemet.