The Alpha /BEFEJEZETT/ - The Reign Chronicles I.

Chapter 23

  Már a városban járok. Ismerősek a kövekkel kirakott utcák, de az általában békés község sikátorai most leginkább egy felforgatott méhkashoz hasonlítanak. A levegőben érezni lehet a füstöt és a feszültséget, utóbbit a farkasérzékeimnek köszönhetően "szagolom" ki.
  - Grace, hála Istennek! - siet elém William. - Annyira aggódtunk!
  Összehúzott szemöldökkel, kételkedve nézek rá.
  - Beszélhetnénk? - kérdezem.
  Bólint, elnézést kér a férfitól, akivel eddig beszélt, majd maga után húz egy mellékutcába. Furcsállom, hogy nem ér hozzám, csak a ruhám ujját fogja meg, de aztán emlékeztetem magam, hogy ő nem a szüleim és nem is a dajkám, csak egy idegen, aki keresztbe akar tenni nekem.
  - Mit szeretnél? - fordul felém, amikor már elég távol kerültünk az emberektől.
  - Pontosan mi történt?
  - Kigyulladt a kastély. Az okát egyelőre nem ismerjük...
  A tekintetével a cipőjét fixírozza, nem néz a szemembe.
  - Hol vannak a szüleim? - kérdezem karba tett kézzel.
  - A királyné jelenleg eszméletlen, a templomban ápolják, súlyosak a sérülései.
  Várok, hogy áttérjen a királyra is, de nem teszi.
  - És az apám? Ő vele van?
  Csend. Súlyos, gyászos csend.
  - Nagyon sajnálom, Grace.
  - Mit?! - csattanok fel. A hangom még az én fülemnek is gyerekesen követelőzőnek hangzik, de nem érdekel. Az agyamon teljes zsibbadtság lesz úrrá.
  - Édesapád... Tudod, ő...
  Megfelelő szavakat keres, de nem talál. Én viszont hallani akarom, ezért nem hagyom annyiban.
  - Igen?
  - Sajnálom, Grace. Hidd el, tudom milyen nehéz most neked. De így, hogy édesapád itt hagyott minket, egyértelmű, hogy kire száll a trónja. William király, nem is rossz... - mosolyodik el, de van valami ami miatt nem tetszenek az eltorzult vonásai.
  - Az volt a határozott kívánsága, hogy én kövessem! - kiabálom. - Nem lesz itt semmilyen William király!
  - És mégis ki uralkodjon? Talán te?! Mindazok után, amit ezért a szánalmas országért tettem, ültesselek téged a trónra?! - köpi a szavakat, miközben a szeme villámokat szór és megragadja a karomat. - Gyerekes vagy és az uralkodásra teljesen alkalmatlan!
  - Pontosan mit is tett az országért?! Apám árnyékában helyeselt és már alkalmasnak képzeli magát?! - üvöltöm vissza és automatikusan kitépem a szorításából a karomat, mert a bőröm mintha lángra gyúlt volna az ujjai nyomán.
  - Az már kisebb korodban is tökéletesen megmutatkozott, hogy nem vagy alkalmas királynőnek - tenyerel mellém az egyik ház falára, ezzel teljesen sarokba szorítva. - Állandóan játszottad a sértett hercegnőt, a szüleid pedig azzal csitítottak, hogy majd kinövöd. Dehogy nőtted!
  Ujjai a torkomra fonódnak és ahogy a kezemmel odakapok, látom meg, hogy az előbbi érintése nyomán a karomon egy olyan seb keletkezett, mintha tüzes vasat nyomtak volna rá.
  - Egy nap végül meghoztam a döntésemet: elvittelek vadászni és ott hagytalak - folytatja és az ujjait szorosabbra zárja a torkom körül. - Akkoriban költözött az erdőbe egy kéttagú falka, akiknek az apád nagylelkűen menedéket adott minden tiltakozásom ellenére. Megharaptak. A kastélyban is hallani lehetett a sikoltásodat. Már akkor is gyáva voltál...
  Térdkalácson rúgom, mire megroggyan a lába, de nem engedi el a torkomat.
  - Félelemből megölted a másik Alfát és a társát. Azóta minden este farkassá változol, hogy a falkádat igazgasd. Azt hitted nem tudom? Hogy nem tudok mindent?! De a kis renegát szektádnak most vége...
  A torkomon lévő ujjai, mintha izzani kezdenének. Mintha az ereiben vér helyett tűz folyna... Tűz!
  "Nem lehet eloltani. Mágikus" csengenek a fülemben Alex szavai.
  Kitágult szemekkel meredek rá.
  - Ó, igen rájöttél! - mosolyodik el kajánul, szeme ravaszan csillan. - Én vagyok a Fenyegető!
  - A mi? - hörgöm, hogy legalább egy kis időt nyerjek.
  - Ugyan, Grace, te ennél okosabb vagy! Tudod, akivel az Ős-Alfa riogatott. A világ elpusztítója, a veszélyforrás, satöbbi... - forgatja a szemét. - Aki azokat szolgálja, akik meg akarják váltani a világot.
  - Mitől?
  - Elég a kérdésekből - sziszegi és érzem, hogy az ujjai még forróbbá válnak.
  Összegyűjtöm minden erőmet. Apára gondolok és a gyászra, aminek még nem volt ideje igazán átjárnia, de ha élve kiszabadulok a nagybátyám karmai közül, pillanatokon belül egészen biztosan leteper. Aztán eszembe jut anyám, aki most is az életéért küzd. Beleadom minden elkeseredésemet és fájdalmamat, majd egy határozott ütéssel akkorát csapok William karjára, hogy még a csont reccsenését is hallani lehet. Felüvölt fájdalmában és elengedi a torkomat. Az előnyt kihasználva mellkason rúgom, ettől hátratántorodik, de a lábam után kap. Izzó kezének érintését szinte érzem a csupasz talpamon, de szerencsére nem tudja megragadni a bokám.
  Nem esik hanyatt, de a kilengés idejére is ledermed, én pedig ezt kihasználva kirohanok a sikátorból. A főtérre érve néhányan a nevemet kiáltják, sőt vannak olyanok is, akik az utamat akarják állni, de én csak mindenkit félrelökve rohanok az egyetlen hely felé, ami igazán az enyém, az erdőbe.
  Nem tudom mikor változok farkassá csak megszokásból rohanok a tisztás felé. A tisztásunk felé.
  Tudom, ki az ellenségünk! üzenem fejben. Srácok?
  De senki nem válaszol...