The Alpha /BEFEJEZETT/ - The Reign Chronicles I.

Chapter 16

  - Grace? - szólongat egy hang, ami olyan távolról jön, mintha a vízfelszín alól hallanám, pedig a gazdája nincs is olyan messze tőlem, ugyanis éppen velem szemben ül.
  Kihúzom magam a székemen és érdeklődve nézek fel a királynéra, aki az arckifejezése alapján már több ideje próbálkozott sikertelenül.
  - Igen? - kérdezem.
  - Minden rendben? - érdeklődik szelíden, de a szemében aggodalom csillog. - Majdnem belefejeltél a reggelidbe...
  - Igen... persze... - mondom miközben nagyokat pislogok. - Csak nagyon fáradt vagyok... ennyi az egész, anyám...
  Ez persze csak részben fedi az igazságot, de erről nem kell tudnia. Valójában teljesen kimerültem, aminek fő előidézője az idegesség, de persze az apám miatt való aggódás, a falka iránt érzett felelősség és türelmetlenség sem utolsó azon a képzeletbeli listán, amin azok a dolgok vannak felsorolva, amik miatt nem tudok aludni.
  A kiképzéssel sem úgy haladunk, ahogy szerettem volna és legutóbb a szokásos kék és zöld foltokon, meg az izomlázon kívül még egy törött csontot is sikerült produkálnunk Sam jóvoltából, az áldozat pedig Jake volt.
  Janet egyből pánikba esett, de amikor látta, hogy a gyors gyógyulásunknak hála két perc múlva már zúzódásnak sem volt mondható a sérülés, egyből lecsillapodtak a kedélyek.
  Az ehhez hasonló apróságok miatt alig haladtunk valamit és már Dave-nek is feltűnt, hogy a falka kezd szétesni.
  - Ez így nem fog menni - jött oda hozzám az egyik edzés végén, amikor a falka már elkezdett szétszéledni.
  - Tudom - sóhajtottam. - De azt nem, hogy mi mást tudunk még csinálni...
  - Túl keveset tudunk - nézett fel a Holdra, így szerencsére nem látta, ahogy a mancsom megremeg. - Semmit nem tudunk az ellenségről. És ha változékonyak? Teszem azt, felöltenek egy anyagtalan testet, akkor hogy harcolunk ellenük? Te is tudod, hogy ez így nem fog menni...
  - Ezekre a kérdésekre én sem tudom a választ - küldtem neki gondolatban egy árnyalattal több sértettséggel, mint akartam. - Kérdezd az ősödet!
  Dave megrázta magát, mintha valami rossz gondolatot akarna elhessegetni. - Soha nem felel. Vagy ha igen, akkor is csak kétértelmű bölcsességekkel untat. Semmi értelme!
  Szóval mostanság nem áll valami jól a szénánk, én pedig már a végkimerültség állapota felé közelítek.
  - Grace, menj, pihenj le! - mondja gyengéden, mégis ellentmondást nem tűrő hangon anya.
  - De hiszen csak most keltem fel! És ma stratégiát kell tanulnom, amiből nem állok valami fényesen, jön látogatóba valami gróf fia és...
  - Most! - parancsol rám erélyesebben.
  - Rendben - bólintok és hálás pillantással állok fel az asztaltól. - Köszönöm!
  A királyné cinkosan rám kacsint, majd a figyelmét ismét a reggeliréje fordítja, mintha semmi sem történt volna.
  Egy lajhár tempójában mászok fel a lépcsőn, pedig sietek, ahogy tőlem telik.
  Mire felérek a szobámba nagyjából csak annyit erőm marad, hogy bezuhanjak az ágyamba. Egyből mély álomba is merülök és színes képek kergetőzése nélkül alszom is néhány órát.
  - Felség - szólongat egy ismerős hang, mire egy mordulás a válaszom.
  De sajnos a hang gazdája nem adja fel, addig próbálkozik, amíg ki nem nyitom a szemem. Amikor kisöpröm az elszabadult tincseimet az arcomból és kitisztul a látásom felismerem Alexet, amint az ágyam mellett áll.
  - Sajnálom, Felség! Többször is kopogtam, de nem válaszolt... - mentegetőzik.
  - Mi történt? - kérdezem, miközben feltornászom magam ülésbe.
  - Megérkezett a gróf fia - mondja úgy, mintha természetes lenne.
  Egyből eltűnik minden álom a szememből.
  - A királyné nem mondta le?
  - De igen, de ragaszkodott ahhoz, hogy találkozhasson önnel.
  - Hát, legyen - ásítok. - Megtenné kérem, hogy magamra hagy? A gróf fiának pedig üzenem, hogy rögtön megyek!
  Röpke tíz perc múlva már tökéletes fonatba rendezett hajjal és egyenes háttal sietek a szalon felé.
  - Késett - jelenti ki a látogató, amikor becsukom magam mögött az ajtót.
  Az ablaknál áll, kezei összekulcsolva a háta mögött, miközben a parkra néző ablakon bámul kifelé.
  - Egy hercegnő sosem késik - vágok vissza. - Mindenki más érkezik korán.
  Halkan felnevet. - Ez esetben mit szólna ha elölről kezdenénk?
  - Részemről rendben - felelem és hogy fokozzam a helyzetet megfordulok és kimegyek az ajtón.
  Amikor visszatérek kis híján hanyatt esek a látványtól. A látogatóm időközben ellépett az ablaktól és amint meglátom szemtől-szembe egyből rabul ejtenek a szemei, amiket nagyon jól, sőt túlságosan is jól ismerek.
  - Üdvözlöm, Felség! A nevem Jacob Eagleston - hajol meg játékosan.
  - Jake?! - szalad ki a számon, mert bizony a látogató nem más, mint az egyik farkasom.
  Természetesen tudatában voltam annak, hogy a fiú Eagleston gróf fia és találkoztunk is már, de az már évekkel ezelőtt volt és azóta jelentősen előnyére változott. Az eddigi beszélgetései mindig apámmal zajlottak, én csak megfigyelőként vettem részt. A fiú mintha egy pillanatra ledermedne.
  - Csak a legközelebbi barátaim hívnak így - mondja megfejthetetlen hangsúllyal. - De Felségednek pont ezért megengedem - kacsint.
  - És khm... miben segíthetek? - kérdeztem enyhén zavarodottan a helyzet abszurditásától és meg tudnék esküdni rá, hogy elpirultam.
  - Apám, Eagleston gróf üdvözletét küldi és minél hamarabbi jobbulást kíván az édesapjának. Ezen felül pedig szeretné megtudakolni, hogy kegyed a helyébe lépett-e már most, vagy ha nem, akkor mikor szándékozik ezt megtenni? Mert erről a Tartományoknak is tudniuk kell...
  Tekintete kíváncsian csillog, mintha ő maga is ugyanannyira - ha nem jobban - várná a választ, mint az apja.
  - Nos, ez esetben üzenem, hogy nem igazán tudom, hogy mit ért azon, hogy "a helyébe léptem". Mint tudja nem koronáztak meg, én csak helyettesítek, amíg a király jobban nem lesz. Remélem most már világos a helyzet.
  A hangom akaratom ellenére fagyosan cseng, aminek hatására Jake arcáról lehervad a mosoly.
  - Tökéletesen - bólint. - De jobb ha Felséged tudja, hogy az országnak vezető kell, nem pedig egy szárnyait bontogató határozatlan hercegnőcske, akinek problémát okoz a népe iránti felelősségvállalás.