The Alpha /BEFEJEZETT/ - The Reign Chronicles I.

Chapter 35

  Trónfosztás. Milyen ronda szó. És milyen csúnya helyzeteket tud előállítani...
  Másnapra valószínűleg az egész országban futótűzként terjedt el a hír, hogy a Graedour uralkodóház helyét az Orpheon uralkodóház vette át a trónon. Viszont senki sem látta előre a következményeket...

  Sóhajtva fordulok át a másik oldalamra. A helyiség egyetlen kis ablakán - amit aligha lehet egyáltalán ablaknak nevezni - besüt a reggeli napfény.
  Felemelem a kezem és a melengető sugarak alá rakom. A falkán gondolkozom, az utóbbi napokban már sokadjára.
  Nem tudom mióta vagyok itt, kettő után feladtam az összefolyó napok számlálását. Azóta egy teremtett lélekkel sem találkoztam.
  Nem áll kint közvetlenül senki a cellám mellett és a minimális mennyiségű száraz kenyeret és vizet is mindig akkor hozzák be, amikor alszom.
  Feladtam a reményt. Meg sem próbálom kiismerni David király terveit, úgysem valószínű, hogy eltalálom mit akar kezdeni velem.
  Nekem már csak a falka maradt és a remény, hogy nem okoztam nekik csalódást. Talán soha többé nem láthatom már őket, de hiszem, hogy nem gondolnak árulónak vagy trónbitorlónak csak azért, mert Dave firkantott egy családfát, aminek hála elorozhatta a trónt.
  Felülök és kinyújtoztatom az elgémberedett tagjaimat. Annyi biztos, hogy itt legalább semmiféle napirendhez nem kell igazodnom, azt csinálok, amit akarok. Mármint a négy fal között.
  De az erdő hiányzik. A szokásos illata, a benne lakó állatok, a rohangálás a falkával, az adrenalin, ahogy száguld az ereimben...
  - Pszt! - hallom hirtelen, mire kipattannak a szemeim.
  Először az ajtó felé nézek, de mivel a folyosó végéig nem látok semmit, az ablak felé kalandozik a tekintetem.
  A rácsokon keresztül egy bizonytalan, barna szempár mered rám.
  - Ezt nem hiszem el! - kiáltom és az ablakhoz rohanok. - Te mit csinálsz itt?!
  - Hali, Alfa! - suttogja Janet.
  - Menj innen! - pillantok lopva a hátam mögé, de a börtön folyosója szerencsére még mindig üres.
  - De... - pislog értetlenül a lány. - Most jöttünk megmenteni!
  - Hogyhogy jöttetek?
  - Jake, Alex és én. Alattam állnak.
  - Halljátok amit mondok? - emelem fel egy kicsit a hangom.
  - Igen! - hangzik a felelet.
  - Nagyszerű. Nem tudom hogy vettek eddig észre titeket, lehet hogy már késő! Tűnjetek el, fogjátok a családotokat és akit tudtok és meneküljetek az országból! A zsigereimben érzem, hogy itt hamarosan elszabadul a pokol! Túl nagy a csend, valami hatalmas van készülőben és nem tudom mi az...
  - Nem hagyunk itt! - mondja határozottan Jake.
  - Hát nem érted?! - döntöm a rácsnak a fejem. - Ha eltűnök Dave kivégeztet mindenkit, akinek köze van hozzám és veletek fogja kezdeni! Minden nap ellenőriznek, hogy ittvagyok-e és ma még nem voltak!
  - Csak van valami megoldás - mondja Janet.
  - És egyáltalán hogy akartok kivinni? Az ablakon nem férek ki, a palota tele van őrökkel. Nem tudom kinek a terve ez, de nagyon aranyos, viszont több sebből is vérzik... - mosolyodok el.
  - Mit javasolsz mit csináljunk? - néz fel egy kissé sértődötten Jake.
  - Mit gondolnak rólam most a Királyságban? - kérdezem lesütött szemmel, előre félve a választól.
  - Mindenki össze van zavarodva - válaszol Alex. - Nem értik hova tűntél és miért mondtál le a trónról, mert Dave azt híreszteli, hogy önként tetted... Ez ugye nem igaz?
  - Nem, nem az. Fontos, hogy akinek tudjátok mondjátok el az igazat és vigyétek őket magatokkal. Meneküljetek és éljetek boldogan valahol máshol...
  - Miért mondod úgy, mintha búcsúzkodnál? - kérdezi Janet és a szemében mintha könnyek csillognának.
  - Mert ez egy búcsú - nyúlok ki a rácsok között, hogy félresimítsak egy rövid tincset a szeméből. - Dave valami szörnyűségeset tervez és tudom, hogy velem kapcsolatos különben már halott lennék. Szeretném ha elmennétek és soha többé nem jönnétek vissza. Ne gondoljatok rám és ne keressetek. A síromat se, valószínűleg nem lesz.
  Mély levegőt veszek és visszanyelem a könnyeimet.
  - Szeretlek titeket, köszönöm hogy az Alfátok lehettem, megtiszteltetés volt. Jake - szólok le. - Kérlek vigyázz helyettem is a húgodra! Alex, szeretném ha te lennél az új Alfa. Vezesd a csapatot egy jobb helyre a nevemben!
  - Megtisztelsz, Alfa - hallom rekedt hangját. Talán ő is sír?
  - Grace, nem kell mártírt játszanod - próbálkozik utoljára Jake, a hangja remeg az idegességtől. - Nekünk arra nincs szükségünk. Nem megyünk el nélküled...
  - De igen - hunyom le a szemem, miközben megérintem a bal vállamon lévő mancsnyomot. - Mert én, Grace Elizabeth Graedour, a falka Alfája utolsó cselekedetemként parancsolom, hogy ne közelítsétek meg soha többé a palotát...
  - Grace, ne... - suttogja elszörnyedve Janet.
  - ...ha bántódásom esik ne lépjetek közbe és a halálom után ne legyen maradásotok ebben az átkozott országban. Ezennel, önként és párbaj nélkül, az utolsó parancsomat az idők végezetéig megőrizve átadom a falkát Alexander Justice-nak.
  Csend követi a szavaimat, amikkel nem akartam visszaélni. Nem nyitom ki a szemem csak amikor hallom, hogy dühödt üvöltésekkel rohannak már az erdőben.
  Megértem, hogy mérgesek, én is az lennék. Alfaként parancsoltam nekik és ennek nem szegülhetnek ellen.
  De nem tudják, hogy valóban megmentettem őket, mert ha Dave megöl, az övé lett volna az Alfa poszt, így viszont kijátszottam.
  Elvette a Királyságomat, én pedig elvettem a falkát, amire annyira áhítozott és ezek után biztosan elüldöztem őket az országból. Jó gyerekek, akiknek a helyén van a szíve és remélem anyámat is magukkal viszik meg annyi embert amennyit csak tudnak.
  Nem érdekel David, felőlem meg is ölhet, de a Királyságot szétszedtem már annyira, hogy ne tudjon sokkal többet ártani neki.
  A könnyeimen hisztérikusan átnevetve rogyok le az ágyamra. Ezt legalább úgy csináltam, mint egy igazi uralkodó.
  Lefekszem úgy a hátamra, hogy az ablak felé nézzek, ahonnan mintha még mindig Janet barna szemei figyelnének.
  Letörlöm a könnyeimet, lehunyom a szemem és magamban azért imádkozom, hogy ez mégse a végső búcsúnk legyen.