The Alpha /BEFEJEZETT/ - The Reign Chronicles I.

Chapter 29

  Azzal még alapvetően nincs semmi baj, ha napnyugta után a szolgálók úgy találnak rád, hogy a kert egy távoli zugában ülsz sírva, egy eszméletlen fiú fölött, akinek ömlik a vér a hasából, miközben azt hajtogatod, hogy nem hagyhat itt, néha parancsolgatva, néha könyörögve és néha fenyegetőzve, de hogy a tulajdon dajkád legyen az, akinek az első reakciója az égtelen sikoltozás, na az már sok!
  - Valaki segítsen! Azonnal! - kiábálok a kastély felé, "már minden mindegy alapon", mire egy másik szolgáló is megjelenik gyertyával a kezében.
  Nem kérdez semmit, amivel igazán lekötelez, és a szeme sem rebben, amikor úgy kapom fel a fiút, mintha egy tollpihével lenne egyenlő a tömege.
  Jobb híján a szobámba viszem és elküldöm a lányt a királyi orvosért, aki köztudottan a legjobb az országban.
  - Kisasszony, nyugodtan várjon kint, ha nem akarja végignézni - figyelmeztet az idős férfi, miközben elkezdi levágni az inget Jake-ről.
  - Őfelsége és maradok - jelentem ki felszegett állal.
  - Elnézést, a megszokás - mosolyodik el, a szeme mellett összefutnak a nevetőráncok. - Én voltam az édesapja orvosa is, Kegyedet is én segítettem világra. A megszokás...
  Felteszi a szemüvegét.
  - Mérgezett tőr - állapítja meg a seb fölé hajolva. - Csúnya eset.
  Eltátom a számat a seb láttán, ami körül a bőre alatt hálóként futnak szét az elkékült erek.
  - Hol a bátyám?! - csapódik ki ekkor a szoba ajtaja, amiben első ránézésre Jake tökéletes mása áll, csak ő lány hangon beszél.
  - Janet? - ráncolom a homlokomat.
  - Felség, volna szíves Miss Eaglestonnal kint várakozni? - pillant rám az orvos.
  - Természetesen - felelem és miközben feltápászkodok azon jár az eszem, hogy honnan ismerte fel Janet-et. - Gyere! - ragadom meg a lány karját és kirángatom a szobából.
  A folyosóra érve látom, hogy miért néztem a lányt a bátyjának. A haja teteje rövidre perzselődött és tömény füstszagot áraszt, a tarkóján viszont ugyanolyan középhosszú, mint volt.
  - Mi történt veled? - kérdezem aggódva.
  - Dave... egy Fenyegető lett - hajtja le a fejét a lány, miközben egyik lábáról a másikra áll. - Kis híján otthagytam a fogam.
  Magamhoz rántom és az ölelésembe vonom.
  - Ilyet soha többé, oké? - kérdezem ellentmondást nem tűrő hangon.
  - Igenis, Alfa! - motyogja a ruhámba.
  Halványan mosolyogva tolom el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
  - Gyere, hagyjuk az orvost dolgozni! Valamit kezdenünk kell a hajaddal!
  - Én addig maradok és... - kezdi habozva Alex.
  - A-aa - rázom a fejem. - Te is jössz!
  Megragadom mindkettőjük kezét és a királyi lakosztály felé húzom őket, amit már átalakítottak.
  - De, Felség! - suttogja a fiú, amint a szoba elé érünk, ahol két őr posztol. - Ez nem illendő...
  A mondata hitetlen tátogásba torkollik, amikor belököm a lakosztály ajtaját és behúzom őket magam után.
  Janetet leültetem a fésülködőasztalhoz, Alexet pedig elküldöm a fürdőszobába az ollóért.
  - Ugye ez most szabálytalan? - kérdezi a lány, miközben elkezdem kifésülni a maradék hosszú haját. - Amit csinálunk...
  - Persze, hogy az - vonom meg a vállam. - Bár egy gróf lánya vagy, a lakosztályomba nem jöhetnél be anyám engedélye nélkül, aki valószínűleg szívrohamot kapna, főleg ha megtudná, hogy a bátyád az ágyamban fekszik...
  - Azt hittem ez a te szobád - pillant körbe.
  - Ez az uralkodó lakosztálya és nekem semmi kedvem ideköltözni - mondom egy makacs csomóval küzdve.
  - Pedig szép.
  - Szép vagy sem, nekem idegen. Apám lakott itt. És itt ért véget az élete, ahogy több másik elődjének is. Kiráz a hideg ettől az ágytól például...
  - Pedig muszáj lesz ma ittaludnod - mutat rá a lány.
  - Ó, a macska rúgja meg! - szalad ki a számon. - Igazad van!
  Janet felkuncog.
  - Tessék - nyújtja az ollót elém Alex.
  - Köszönöm! - mosolygok rá.
  Veszek egy nagy levegőt és a kezembe veszem az eszközt.
  - Mehet? - kérdezem.
  - Igen - bólint. - Essünk neki!
  Egy órával később a palota személyzete számára annyi változás érzékelhető, hogy két fiúval sétálok a szobám felé.
  Janet tényleg ugyanolyan lett, mint a bátyja, talán egy fél fejjel alacsonyabb. Az elmúlt órát rengeteg nevetéssel töltöttük, nevetségesebb és abszurdabb sztorikkal licitálva túl egymást a királyi lakosztállyal kapcsolatban.
  A szobám elé érve azonban elillan a jókedvünk, ugyanis az orvos lép ki az ajtón.
  - Hogy van? - találom meg elsőnek a hangomat.
  - Jobban. Stabilizáltam az állapotát...
  Szegény idáig jut, amikor Janet a nyakába ugrik és alaposan megropogtatja a csontjait.
  - Köszönöm!
  - Még valami - bontakozik ki a lány karjai közül mosolyogva. - Felségedet kéreti. És csak Kegyedet!
  Összenézek Janet-tel, a szemében ugyanaz az értetlenséget látom, mint amit én is érzek, majd megvonom a vállam és a kilincsre teszem a kezem.
  - Mindjárt jövök! Akkor majd mehetsz te! - szorítom meg a lány karját.
  A szobában félhomály uralkodik, amit egyetlen gyertya biztosít a szekrényemen, ami halvány ragyogásba vonja a fiú nyúzott arcát, amire ahogy felém fordul furcsa árnyékok vetülnek.
  - Kényelmes az ágyad - suttogja kábultan, ahogy közelebb lépek.
  Feszült, rövid nevetés szakad ki belőlem.
  - Örülök, hogy jobban vagy! - fogom meg a kezét és leülök az ágyam szélére.
  - Nem hagylak itt. Ha akarod soha - fúrja lázas tekintetét az enyémbe. - Tudom, hogy nincs szükséged senkire, de én tudok várni és ha készen állsz...
  - Jake, lázas vagy, nem tudod mit beszélsz! - rázom a fejem, miközben próbálom elfelejteni a szavait.
  Nem akarok olyat beleképzelni, amit nem is mondott ki. Egyedül lettem királynő, nem dobhatok el mindent egy lázas fiú félmondatáért.
  Sóhajtok és a homlokára simítom a kezem, aki az érintésemre lehunyja a szemét.
  - Ne aludj el, Janet látni szeretne!
  - Ráér. Ő mindig ottvolt nekem. De most csak te számítasz...
  És már alszik is.