The bodyguard - A testőr [𝒜𝓉𝓉𝒶𝒸𝓀 𝑜𝓃 𝒯𝒾𝓉𝒶𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Huszonötödik fejezet

Sziasztok, Evribádi Tücskök! ❤️(Pff, egyre jobb!)
Itten vagyon dö next part! 👌Kellemes olvasást! 😁😍
U.i.:  kérdéseket még mindig nagyon várom! ❤️

És! a hangulat érdekében ajánlom a rész olvasása közben ezt a zenét hallgatni! https://www.youtube.com/watch?v=-yOZEiHLuVU

Eren's POV:

Csövek lógnak belőlem.

Valami pittyeg. De mi is...?

A fehér fény vakít, a kórház jellegzetes szaga pedig facsarja az orromat. A kemény, kifeküdt ágy nyomja a hátamat. Kábultan nézek körbe, néha erősebben kifújom a levegőt. Minden fehér és fényes, hunyorgok.

Egy nő áll az ágyam mellett. Nem látom tisztán, de azt ki tudom venni, hogy a haja hosszú és barna. A fehérségben szinte világítanak a zöld szemei.

Mint nekem... Pont olyan, mint nekem! Még a haja is...

- Anya? - matt hangon kérdezem, szemeim félig csukva vannak. Közelebb jön, sziluettje élesedik. - Mondd csak, mit csinálsz te itt? Már...már rég meghaltál! - értetlenül nézek rá, leül mellém. Arca világít, szépségesebb, mint az emlékeimben. Néma szeretettel néz rám, halványan mosolyog. - Mi ez? Miért vagyunk itt?

Meglebben a haja, a kórházi szag helyett pedig virág illat leng körbe.

"Rózsa és leander, karcsú kis üveggel..."

- Anya! Mit csinálunk itt?

- Az lényegtelen, hogy én mit csinálok - hangja meleg. - De te - folytatja - mit keresel ezen a helyen?

- É-én csak... - nem találok magyarázatot, inkább tovább fürkészem a földöntúli arcot.

- Nem menekülhetsz! - a szemébe bámulok, mintha a sajátomat látnám. - Neked még dolgod van! Úgy jöttél el hozzám, hogy még rengeteg feladatodat nem végezted el - félre billentem a fejemet. - Eren - kezdi kedvesen. Átjár a melegség. - Nem azért mentettelek meg, hogy te is értelmetlenül jöjj utánam!

Megmentett? Mi?

- T-tessék? - értetlenül nézek rá.

- Amikor az a repülő lezuhant - kezdi -, már akkor tudtam, hogy meg fogunk halni.

- Mi?!

- Még az út előtt véletlenül láttam, hogy a mentőmellények felét leszedik a gépről. Emlékszel nem? Ott álltunk a narancssárga szalagkorlátnál, a beszállásra várva.

Ó, hogyne emlékeznék... Minden pillanatra... Éppen a nyaralásból jöttünk haza. Apa eltűnt, és amikor legközelebb vissza jött, idegesen nézett össze anyával. Amikor felnéztem rájuk, és megkérdeztem, mi a baj, apa csak legyintett, majd egy erőltetett mosolyt küldött felém. Ez a mosoly csak még jobban megrémített. Az úton minden rendben volt, anyáék megnyugodni látszottak, én pedig éppen elaludtam volna, amikor a hangosbemondóban bemondták, hogy már egy fél órája csak vitorlázunk a levegőben, le fogunk esni.
Megrémültünk, de aztán valaki elkezdett kiabálni, hogy már a reptér felett vagyunk.
Kinéztünk.
Megkönnyebbültünk, de nem tudtuk nem észre venni az ablak előtt elszálló szürke füstöt. Kigyulladt az egyik szárny.
Felszólítottak minket, hogy vegyük fel a mellényeket. A szüleim dühös rémülettel néztek össze, majd anya rám adta a saját mentőmellényét. Azt mondta, nem lesz semmi baj, és próbáltam hinni neki, de nagyon rossz előérzetem volt. Megkérdeztem, hogy rajtuk miért nincs "narancssárga póló". Hm, így mondtam... Azt mondták azért, mert nekem jobban áll.
Aztán pedig...leestünk. Az egész kigyulladt. Beszorult a lábam, nem tudtam kimászni, így csak kétségbeesetten rángattam a lábamat.