The bodyguard - A testőr [𝒜𝓉𝓉𝒶𝒸𝓀 𝑜𝓃 𝒯𝒾𝓉𝒶𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Huszonhetedik fejezet

(A képen: "Az egyetlen dolog, amit megengedhetünk magunknak, hogy azt higgyük, nem fogjuk megbánni a döntéseinket" - Levi) 

Sziasztok, Tüccsentések! 😍😍

Itt is volna a dö next part! Kellemes olvasását kívánok! ❤️❤️
JA! ÉS MEGVAN AZ 5K, KÍVÁNJATOK! Mit szólnátok egy külön részhez? ❤️😍😁

Eren's POV

Otthon levetem magamat a kanapéra, az arcomat a párnába fúrom. Elégedetten mocorgok, boldog vagyok az itthon-szagtól.

- Nehogy segíts... - morogja Levi, miközben bevonszolja a cuccaimat.

- Ne aggódj, nem terveztem - biztosítom vigyorogva. Csak megforgatja a szemeit, és becsukja maga mögött az ajtót.

- Arminék?

- A szőke azt írta, hogy egy hétig nincsenek itthon. Valami haverokhoz mentek - lecsapja a bőröndömet, fáradtan ül le mellém, a lehető legmesszebb. Furcsa melegség önt el a figyelmessége miatt.

- Milyen jó barátok... - morgom halkan, aztán emlékeztetem magamat, hogy ne őket hibáztassam, mert én műveltem ezt.

- Ah, azok - ért egyet nem túl meggyőzően. - Megleszel? - kérdőn néz rám, én rémült értetlenséggel viszonzom a pillantását.

- Miért? - kérdezem végül óvatosan.

- Mert én most elmegyek - feleli egy kicsit bunkón. Szám "Ó!"-t formál, majd szomorkásan bólintok. Bólint, feláll, és elindul az ajtóhoz.

Most mit csináljak? Ha itt hagy, mi lesz? Én...én nem akarok egyedül lenni!

Sietve felpattanok, megszédülök, de nem érdekel, úgy ugrok utána, mintha az életem függene tőle. Karjaimmal átkulcsolom őt, amire a mozdulata közben megmerevedik.

- Ere-

- Mondtam, hogy nem vagyok Eren! - acsargok halkan a vállába. - Ne hívj így! Te ne!

- Jó. Mit művelsz? - fut újra neki. Bánt, hogy nem "Csodacsibézik".

- Marasztalom a vendéget - válaszolom elpirulva.

- Értem - és csend.

Még mindig.

És még mindig.

- Nem maradnál mégis...? - kérdezem végül óvatosan.

- Dolgom van - hideg, és egy kicsit elutasító.

- Veled megyek! - ajánlkozok, túlságosan is lelkesen. Valójában semmi kedvem mászkálni, de nem akarok egyedül lenni. Vele akarok lenni.

- Nem. Pihenj! - vet ellent határozottan, majd a kezeimet lefeszegeti magáról, és elindul. Már éppen a kilincsre tenné a kezét.

- Miért vagy ilyen velem? - Talán tényleg depressziós vagyok... A látásomat könnyek homályosítják el. - Én nem akarok magamra maradni! - teszek felé egy lépést.

- Jó, akkor mit akarsz? - türelmetlenül fordul felém.

- Veled menni!

- Azt már nem! Megmondtam. Feküdj le, pihenj, vagy mittudomén! - Most már biztos... Utál engem...

Ennek felfedezése annyira ledöbbent, hogy csak bambán bólintok, és vissza zuttyanok a szófára.

- Szia - nyögi még be, majd az ajtó csattanása jelzi, hogy távozott.