The bodyguard - A testőr [𝒜𝓉𝓉𝒶𝒸𝓀 𝑜𝓃 𝒯𝒾𝓉𝒶𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Huszonhatodik fejezet

Sziasztok, Tücsik! ❤️
Itt az új rész, remélem, tetszeni fog! ❤️😁

Eren's POV

Amikor legközelebb felébredek, nem nyitom ki a szememet, de a kórházi ágy és szag most is fogad. A gépek csipognak, néha behallatszik, ahogy valaki elcsoszog a kórtermem előtt. És még valami... Mintha valaki halkan, egészen halkan énekelne. Dúdolna.

Nem akarok még felkelni, fáradtnak érzem magamat, de a hang annyira hívogató, és annyira piszkálja a fantáziámat, hogy résnyire nyitom a szemeimet. Lassan körül nézek, tekintetem megakad a kényelmetlen fotelban ülő Levin. Hátra dől, kezeit védekezően fonja össze maga előtt, lábai keresztben, így tudatva a külvilággal, hogy nem hajlandó kommunikálni. Szemei csukva, bőre világít a lámpa miatt.

Tovább keresem a hang forrását, már egészen nyitott szemeimet össze-vissza hordozom a szobán, majd percek múlva feladom. Csalódottan helyezkedek vissza, hogy alszok még egy kicsit. Ekkor Levi szája enyhén elnyílik, így artikulátlan szöveg is társul a lágy dallamhoz.

Ő? Ő énekel?

Kis döbbenettel, leplezetlenül figyelem az arcát. Nagyon tetszik, amit hallok, megnyugtat, figyelem, ahogyan a torka néha megmozdul egy kicsit. Úgy tűnik, mintha álmában énekelgetne.

Hm, nem mintha énekelne akkor, amikor magánál van...

Óvatosan mocorgok, nehogy fájjon valamim, és a lehető leghalkabban, hogy minden egyes hangot tisztán kivehessek. Tovább folytatódik a kis dalocska.

Refrén, verze, refrén... Bridge, refrén... - becsukom a szememet, és már éppen megjegyeznék néhány sort, amikor felsóhajt, és kicsit változtat az ülésén. Kipattannak a szemeim, nem akarom, hogy abba hagyja.

Egy új, egészen más dallamba kezd bele, egyáltalán nem ismerem, de ez is elbűvöl. Már eszem ágában sincs aludni, inkább a karomat a fejem alá dugom, és áhítattal figyelem őt. Észre sem veszem, de néha halkan én is megnyikkanok, mintha csatlakozni akarnék, de végül mégse teszem.

Lassan kinyílnak a szemei, én pedig gyorsan lecsukom az enyémeket. Hallom, hogy sietve feláll, mellém lép, és dorgálóan rám szól.

- Buta kölyök! - és óvatosan vissza forgat a hátamra. - Tudom, hogy ébren vagy, tudom, mikor alszol! - mormogja. Erre kicsit elpirulva nézek rá. - Na, ugye. Maradj így!

- Miért? Fáj a hátam, nem akarok már rajta feküdni - panaszolom.

- Azért mert nekem meg nincs kedvem nézni, ahogyan az alig tíz napos varrataiddal történik valami - veti nekem oda, és csendesen leül az ágyam szélére.

-Már aligha.

- Igen, de abban még benne van a lehetősége! - érzem, hogy lezártnak tekinti a témát.

- Aggódsz? - kérdezem vigyorogva.

- Tch, bazzeg - ezt betudom egy igennek. Az viszont kicsit elszontyolít, hogy mielőtt szakítottunk volna - igen, idő közben megtettem -, sokkal másabbul viselkedett velem... Jó, végül is az én hibám, meg minden, de most majdnem azzal a hidegséggel beszél velem, mint bárki mással... - Most mi az? - rám néz.

- Hm?

- Elcsendesedtél - adja a zárkózott választ. Kicsit elfordul. - Fáj valamid? - megrázom a fejemet, könnyezni kezdek. - Hallod? Mi van már?

- Sehemmi! - mondom, miközben az egyik kis csepp kigurul a szememből, leesik a párnámra. Mikor lettem ilyen hisztis?! Mint egy lány, komolyan...