The bodyguard - A testőr [𝒜𝓉𝓉𝒶𝒸𝓀 𝑜𝓃 𝒯𝒾𝓉𝒶𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Hatodik fejezet

Sziasztok, Páónilovak!😊
Itt az új rész! Ha tetszett, akkor vote-olj, kommentelj!
Kellemes olvasást! 😇

Levi's POV
Unottan dobolok a fotel szélén, amiben jelenleg összegömbölyödve nézem a tévét. Semmi érdekeset nem találok, így csak az unalom köt le. Az agyamba folyamatosan újra és újra beférkőznek a tegnapi képek.

Képes lettem volna ott hagyni Erent? Hogy Michael úgy vesse rá magát, mint egy prédaállatra? Nem, kétségkívül nem. Olyan fura az a fiú! Más. Más, mint akiket eddig ismertem. Tisztában vagyok vele, hogy jól nézek ki, és ezt, valljuk be, elég sokszor görény módon ki is használom, de hát ilyen az élet.

Isten adta, Levi használja.

Azzal is képben vagyok, hogyha valahol megjelenek, általában mindenkire hatással vagyok, vagy pozitívan, vagy negatívan - az előbbi a gyakori. De Eren, mint azt az előbb mondtam, más. Kis szerencsétlen.

Eddig rendszerint én voltam közömbös, a többiek pedig érzelmekkel fordultak felém, de ebben az esetben Eren a semleges... Az, hogy fiú, nekem nem jelent különösebb problémát. És a gondolataim is gyakran járnak körülötte, gyakrabban, mint azt szeretném. Azt hiszem, egy kicsit tetszik nekem. Sőt, nagyon is.

Felállok, és kinyomom a tévét.

Ma én viszem suliba a Csodacsibét... - gondolom magamban, és sóhajtok egyet. - Esélyt sem adok annak a szemétnek, hogy újra kezet emeljen rá.

Össze kapom a cuccaimat és nyugodt tempóban indulok el hozzájuk. Szándékosan kések pár percet, de mint utólag kiderült, jól tettem, ugyanis Eren reakciója megfizethetetlen volt.

- Húsz perc múlva becsengetnek! - szól oda nekem dühösen, miközben egymás mellett baktatunk a feltört járdán. Elmondása szerint Mikasa és Armin már rég elmentek, ezért csak kettesben leszünk. Hehe.

- És az nem elég? - kérdezek vissza nyersen. Nem akarok vele így viselkedni, de ilyen vagyok, ha akarnék, sem tudnék változni.

- Nem! Még elő kell pakolnom, ismételn-

- Hagyd már, Csodacsibe! Ne legyél stréber! - meghökkenve néz rám, arca láttán majdnem elmosolyodok.

- Nem vagyok stréber, Mr. Mindenkivel Flegma Vagyok Úr! - vág vissza ingerülten, én pedig remekül szórakozom.

- Lehet, hogy mindenkivel flegma vagyok - ismétlem a szavait -, de én legalább magolás nélkül vagyok kitűnő tanuló... - mutatok rá, és egy nagyon halvány, elégedett vigyort is megeresztek.

- Mindig ilyen rohadék vagy? - kiált fel hitetlenkedve.

- Nem. Most próbálom visszafogni a genyaságomat - megvonom a vállamat, Eren pedig beharapja a száját. - Előre nézz, Csodacsibe! - szólok rá, de későn, és egy csattanással elvágódik a járdán.

- Áú... - nyögi, ezzel pedig elindítja az amúgy is mocskos fantáziámat. De azért szenvtelenül nézek le rá és megvárom, amíg feláll, igyekszem, hogy az összes beteges képet kiűzzem a fejemből. Szemügyre veszi a vérző sebét és sziszegve megpiszkálja.

- Hagyd már! - szólok rá. - Inkább gyere - engedelmesen követ, de amikor elkanyarodunk az iskola mellett, utánam kocog, hogy kérdőre vonjon.

- Te kerülőúton jársz be?

- Hm, buta Eren - mivel nem lát, így mosolyoghatok kicsit.

Milyen kis ártatlan! Kerülőút, mi?

- Ma nem mész be - erre megtorpan, majd miután pár métert lemaradt, sietve utánam jön.

- Tessék?! Miért nem? Még bőven beérünk! - méltatlankodik és beáll elém. Végig mérem a testét, aztán elfordítom a fejemet.

- Mert nem és kész. Meg amúgy, ma írunk matekból - közlöm vele és kikerülöm. - Jössz már?

- Levi! Magyarázd el!

- Mit? Nem mész be, és én sem. Pont. Nincs mit magyarázni ezen - durcásan megáll egy helyben, mire megforgatom a szememet. - Mozdulj meg, Eren! - szólok rá és megfogom a csuklóját, hogy magam után húzzam. - Elkésünk - motyogom még mellékesen, miközben konstatálom magamban, hogy milyen puha a bőre.

- Ne! Hé! Hallod?! Hova megyünk? Honnan késünk el? - ráncigálja magát, de ezzel csak azt éri el, hogy kicsit előrébb rántom. - Ngh! - nyögi, gondolom azért, mert fájt neki.

- Befejeznéd? - kérdezem türelmemet vesztve, majd szembe fordulok vele.

- Mit? - kikerekedett szemekkel néz rám, így van lehetőségem alaposan tanulmányozni az íriszének sokszínűségét.

- Semmit - morgom, majd tovább húzom magam után. Bűnbánó hallgatásba burkolózik, így érjük el a kórházat. Amikor meglátja a hatalmas, fehér épületet, rémülten a betonhoz csapja a sarkát, hogy megállítson. - Most mi van? Félsz?

- I-igen! - hallom a hangján, hogy tényleg megrettent. - Miért jöttünk ide? Nem akarok bemenni...

Sóhajtva megfordulok, de a csuklóját nem engedem el.

- Nézd, Eren - kirázza a hideg a neve hallatán. - Megsérültél és a sebeid nem szépek. A bordád minden bizonnyal több helyen is zúzódott, tudom, mert láttam - tényleg láttam, és azt is, hogy mennyire fáj neki. - Annyit kell tenned, hogy bejössz velem a kórházba, megvizsgálnak, felírnak neked egy rakat gyógynövényes szutykot, meg gondolom fáslit - rémült tekintettel mered rám. - Ez valami mély dolog, ugye? - könnyes szemmel bólint. - Ha ez valamit segít, akkor én ott leszek - megölelem, amit ő rögtön viszonoz, meglep, milyen erősen kapaszkodik. Megsimítom a hátát egyszer, kétszer, aztán monoton tempóban kezdem mozgatni a kezemet a pulcsiján. Érzem, ahogyan lassan, nagyon lassan enged a görcsös szorítás, amikor pedig úgy vélem, már nem fog összeesni a félelemtől, újfent a kórház felé indulok vele, ezúttal csak egy kicsit ellenkezik.

Amint beérünk az épületbe, és megérkezünk az ilyen dolgokkal foglalkozó osztályra, már hívnak is be. Örülök, mert így Erennek nincs ideje a mostaninál jobba rágörcsölni a vizsgálatra. Majd' fél órát gubbasztok a váróban, kicsit kezdek aggódni, amikor nyílik az ajtó, és az asszisztens lép ki, Erennel az oldalán. Ő elmotyog valami elköszönés félét, és meglepő erővel kezd el kirángatni a kórházból, mire kiérünk, és eltávolodunk egy kicsit, az arcomon érzem, hogy mennyire leizzadtam a tempótól. Csak most van alkalmam megkérdezi, eddig valahogy lefoglalt a rohanás.

- Na? - kérdezem. - Mi volt?

- Semmi - kitérő választ ad. - Nagyjából annyi, mint amit elmondtál. Kell krém meg fásli. Pihentetnek kell, képzeld, erre a hétre még igazolást is adtak!

Ezek után az utunk a gyógyszertárba vezet, ahonnan meg is szerezzük a felírt dolgokat. Haza indulunk, útközben megállunk enni és beszélgetünk. Egy csomó dolgot megtudok róla; egyre jobban megtetszik. Nap végére egészen levetem a szokásos goromba stílusomat és emberszerű viselkedést tanúsítok. 

Amikor Mikasáék haza érnek, én csendesen elköszönök, majd elindulok, hogy még sötétedés előtt átléphessem a kertkapumat.