The bodyguard - A testőr [𝒜𝓉𝓉𝒶𝒸𝓀 𝑜𝓃 𝒯𝒾𝓉𝒶𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Harmadik fejezet

-Ereeeeen! - valaki üvölt a földszintről, és valami olyasmit hadovál, hogy másszak ki az ágyból. Mormogva a fal felé fordulok, és a fejemre húzom a takarómat. A jó meleg takarómat. Amit egy fél másodperc múlva valaki erősen letép rólam. Fázósan összekucorodok, és rekedt hangon követelem vissza az elkobzott paplant.

- Ne is álmodj róla Jäger! Hétfő! Suli! Hopp! - kiáltozza Mikasa.

- Ha ez olyan könnyen menne... - motyogom bosszúsan. - Mióta vagy fent?

- Úgy egy órája.

- Úúú - nyüszítek fel. - Add már vissza!

- Nem. Kelés van! - nem ragálok, csak belefúrom a fejemet a párnámba. A lány megunja a szórakozásomat, és egy erős mozdulattal kipenderít az ágyból. A meglepetéstől tágra nyílik a szemem és visítva terülök el a padlón. - Hé, na ne már! - sóhajt fel Mikasa, amikor meglátja, hogy a padlón is folytatnám az alvást. Nagy levegőt vesz, és egyszerűen leüvölti a hajamat. - JÄÄÄGEEER!

Erre már felpattanok és azzal a lendülettel beszáguldok a fürdőszobába, hogy okozzak magammal valamit, amitől emberszerűen nézek majd ki.  Így tíz perc múlva már kómásan tömöm a fejembe a müzlit, hogy aztán fogmosás után két barátommal együtt elbattyogjak a suliba. Beérésünk után Armin eltűnik, azt monda, megy, lead valami beadandót (nekem is kellett volna csinálnom...?), Mikasa pedig szintén a tanári felé veszi az irányt, azt nyilatkozván, hogy pótolnia kell valamiből. Így egyedül baktatok az osztályterem felé, beérve pedig leülök a helyemre, előpakolok és várok. Szórakozottan piszkálgatom az egyik fába vésett lukat, aztán megunom és betömöm folyékony tolljavítóval, hogy miután megszáradt, újra kikaparhassam. Ezt eljátszom párszor, mire valaki félbe szakít.

- Ez rongálásnak számít - felismerem a hangot és ugyanolyan hatással van rám, mint először. Igyekszem nem tudomást venni a hátamon futkorászó hidegről, sem pedig Leviről. - Meg fognak büntetni.

- Akkor te majd kimagyarázol - vetem oda, gúnyosabban, mint azt akartam. - Elvégre, ezért kell utánam koslatnod, nem?

- Nem pont - kihallom a hangjából a szánakozást, mintha csak azt mondaná: szegény, buta fiú, azt hiszi, hogy mindent tud... - És nem utánad koslatok, csak teljesítem az adósságomat.

- Ha így jobban tetszik - megvonom a vállamat, miközben a fülem veszettül lángol. 

- Itt a tanár - jegyzi meg csendesen. Riadtan felkapom a fejemet, de hamar konstatálnom kell, hogy rajtunk kívül csak három másik gyerek van bent. Ránézek, idegesen, de szinte azonnal megváltozik az arcom. Úgy bámulhatok rá, mint egy fanatikus, aki életében először látja az istenített sztárt, de egyszerűen nem tehetek róla, az ajkain trónoló, halvány, gúnyos mosoly elmondhatatlanul tetszik. - Hoppá. Mégsem -a vigyor enyhén kiszélesedik, hogy aztán egyetlen másodperc alatt eltűnjön.

Megbűvölve bámulom a profilját, a szívem pedig úgy dübörög, hogy félek, ő is meghallja.

Mi van velem? Ő csak egy fiú - szidom magamat idegesen. - Talán éppen ezért... - szinte azonnal megcsapom az arcomat, amivel magamra vonom a tekintetét. Úgy érzem, muszáj a tekintetébe fúrnom a  sajátomat, annyira vonz.

- Van valami baj, Csodacsibe? - kérdezi, olyan közönyösen, hogy a fejem azonnal vörösbe burkolózik.

- N-nem - jelentem ki, de inkább úgy hangzik, mintha megerősíteném a gyanúját, miszerint nem vagyok normális.

- Helyes. Mert most tényleg itt a tanár. Nem lenne jó, ha ilyen fejjel látna meg - közelebb hajol, olyan közel, hogy érzem az illatát -, még azt hinné, hogy valami rosszt csináltunk - eltávolodik, én pedig kábán, ködös tekintettel nézelődök.

Miért van ekkora hatással rám? Mit tett? Mit tesz még mindig?

Ezek a kérdések cikáztak, valahol az agyam hátsó felében. Alig érzékeltem őket, az illat annyira eltelített, hogy jelenleg nem tudok másra figyelni. Még azzal sem vagyok tisztában, hogy milyen kétértelmű, perverz volt az iménti mondandója.

***

Utolsó óra utána folyosón flangálok, Armint és Mikasát várom, de csak nem akarnak jönni. Már legalább negyed órája várok rájuk és a tablóképeket nézegetem. A gondolataim össze-vissza csapongnak, én pedig az éhség miatt egyre türelmetlenebb leszek. Végül előkapom a mobilomat, és megcsörgetem a barátomat. Hat csöngés után sem veszi fel, így tárcsázom Mikasát, de a helyzet megismétlődik.

A folyosó lassan kiürül, amikor pedig konstatálom,hogy egyedül vagyok, kissé feszengeni kezdek. Pénteken ugyan ez történt. Egyedül mászkáltam, aztán jöttek és össze vertek. Megrázom a fejemet, majd elindulok a kijárat felé.

Lépteim visszhangoznak a néma folyosón csöndjében, én pedig sietve igyekezek. Úgy tűnik, nem vagyok elég gyors, a hátam mögül dörömbölő, nehéz léptek zaja hangzik fel.

Ó, ne! Ne, ne, ne, ne!

Alig bírom vissza fogni magamat, hogy ne kezdjek el szaladni.

Még egy sarok! Gyerünk!

Haladok előre, de úgy tűnik, nem elég gyorsan, mert a hátam mögötti illető már alig három lépésre van tőlem. Halkan felvinnyogok - tudom, ne valami férfias, de na! -, és tovább szaporázom a tempót. Már majdnem befordulok a bejárathoz vezető, tágas folyosóra, amikor egy kar ragad meg, és hátra ránt.

Élesen beszívom a levegőt, ahogyan megszorítja az egyik fájó pontomat, aztán erősen a földre lök. Reszketve nézek fel, s bár az engem elvakító fény miatt nem látom az arcát, pontosan tudom ki az.

- Szevasz, Jäger. Mi a pálya? - hallom a hangján, hogy vigyorog. Megpróbálok eliszkolni, ahogy lehet. Hagyja, hogy térden kúszva tegyek pár métert, majd vigyorogva utánam lép, és megragadva a bokámat visszaránt, de úgy, hogy neki esek az egyik szekrénynek. A tüdőmből kiszorul a levegő, szédülök. - Na, játszunk kicsit! Én nagyon élveztem a péntekit. Gyanítom, te kevésbé, de ez részletkérdés - felém jön, először próbálok hátrálni, de a szekrény magakadályoz. Amikor erre rájövök, igyekszek talpra állni, de minduntalan vissza csúszok, amin a fiú csak röhög. - Bár, ha ugyan azt csinálnánk, mint pénteken, az uncsi lenne - felvihog, kiver tőle a víz, a lehető legrosszabb értelemben. Újabb lépések, imádkozom, hogy valaki olyan jöjjön, aki hajlandó megmenteni.

Levi... Most segíts!