Heniko egy sokrétű tehetség, akit az élet a Kaleido színpadra sodor. A társulat kezdetben nehezen fogadja, ám főhősünk nem az a lány, aki ettől zavarba jönne. Igen hamar elnyeri a többiek szimpátiáját, és elkezdi rögös útját a sztárrá válás felé. Re...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- A halál. Igazából nem az szenved a legjobban, aki eltávozik, hanem az, aki itt marad. Ha egy olyan személy távozik el, akit nagyon szeretünk, akkor ez az érzés csak még rosszabb. Nincs is borzasztóbb annál, mint hogy elveszítünk egy olyasvalakit, aki nagyon közel áll hozzánk.
- Hé, hadd szóljak bele én is!
- De Sora! Én vagyok a mesélő! Vagyis az a személy, aki kapcsolatot teremt az olvasóval. Tehát kérlek, hadd folytassam!
- Ne csináld ezt, kérlek! Én is szeretnék hozzátenni a történethez egy kicsit.
- Na, jó. Akkor folytasd te, Sora - egyeztem bele végül, hiszen annyira szépen kérte. Akkor felőlem legyen gyereknap.
- Köszi - mosolyog rám bűbájosan. - Aki nem ismerne, annak hadd mutatkozzam be. A nevem Sora Naegino. A Kaleido Színpad sztárja vagyok.
- Sora! - szólok neki egy torokköszörülés közben. Nem márt még most az elején tisztázni ezt meg azt.
- Ja, tényleg. Á olyan nehéz megszokni. Szóval a Kaleido Színpad sztárja voltam. Igen voltam. Hihetetlen igaz? Mégis megtörtént. Ráadásul elég váratlanul is, de ha valaki azt hiszi, hogy nem vagyok szerves szereplője a történetnek, és azért nem kezd bele, rosszul gondolja és nagy hibát követ el. Én is szerepelni fogok benne, nem is keveset, tehát ne tessék csak úgy továbblépni innen. Higgyétek el, csak veszteni fogtok vele. Az én feladatom a történetben az lesz, hogy a Kaleido színpad következő sztárját segítsem és támogassam, no meg ellássam jó kis tippekkel, amiből azért lett egynéhány a pályám során. Jé, pont, mint Fantom szerepe. Én leszek Fantom kettő. Ez kissé durva, na de mindegy. Ha már így szóba került ő is, akkor elmondom, hogy ő társul a célom eléréséhez. Most már ketten leszünk, hogy megtaláljuk a színpad következő sztárját, hogy ezáltal egy új csillag tündökölje be a színpad életét. De, hogy velem mi is történt? Hát, majd arra is fény derül nem sokára.
- A Kaleido színpadot - veszem vissza a szót, mivel azért mégiscsak én volnék a mesélő. - Az emberek olyan helynek ismerték, amitől mindenkinek megváltozik az élete. Vannak olyanok is, akik egyszer látták, és örökre a látvány szerelmeseivé váltak. Egy napon azonban minden megváltozni látszott, s úgy tűnt talán mindennek örökre vége.
- Örökre? Az szörnyű lenne. De hát akkor mi lesz a közönséggel? A színpadnak nem lehet csak úgy vége!
- Jaj, Sora. Értetlen vagy, mint mindig. Ez csak egy lehetőség. Ha nem csak az lenne, és vége lenne mindennek, akkor nem lenne miről írni és feleslegesen kezdtem volna el a történetet.
- Jól van, na. Ebben van valami. Bocsánat. Igazad van, többet meg sem szólalok. Folytasd, kérlek!
- Köszönöm. Na, akkor vissza a történethez, ami Los Angeles szívében játszódik. A város legnagyobb látványossága a Kaleido színpad volt valamikor régebben. Több százan, ezren és millióan fordultak meg itt, hogy láthassák magát a színpadot, az artistákat, az előadásokat és a csodát, de most minden megváltozott. A színpad elvesztette régi csillogását, varázsát, báját. Most hatalmas vaskapuval volt bezárva, mint egy fenséges madár egy ronda kalitkában. Síri csend uralta egész környékét. A hirdetőgömb, amiben régebben a műsorok plakátjai forogtak, most üresen állt. A színpad előtt egy táblán egy felírat volt olvasható: "A színpad bizonytalan ideig zárva tart! Megértésüket köszönjük."
A földön szétszórva hevernek különböző újságok, folyóiratok, magazinok és itt-ott egy-két szórólap is. Mindegyikben az a közös, hogy a Kaleido színpadról szólnak. Viszont a nagy különbség az, hogy valamelyik a dicsőséges színpadról ír, míg sok másik a színpad jelenéről. Gyászos bukás. A színpad vége. Ennyi volt? Vége a csodának. Ezek csak néhányak voltak a sok közül.
Mindenki azt gondolná - ezeket látva -, hogy a színpad tényleg bezárt és valóban vége, de ez nem így van. Aki régóta dolgozik a színpadnál egyszerűen képtelen megtenni azt, hogy többet nem jön a közelébe és véglegesen elhagyja. Hiszen, mintha csak az otthonuk lenne. Még itt van az artisták többsége és a legtöbb alkalmazott is. Mert hiába a rossz emlékek, a Kaleido varázsa - bár, már nagyon megkopottan - még mindig jelen van. Igaz munkálatok nem folynak, előadások sincsenek, de számukra ez nem jelent semmit. És a rajongók? Az egykori közönség? A látogatók? Ők sem tűntek el teljesen. Sokan minden nap eljönnek csak azért, hogy lássák a színpadot, ami annyi örömet adott nekik.
A színpad előtt virágok fekszenek a földön, mécsesek lángjai világítanak, sok helyen pedig képeket is elhelyeztek. Valamennyin mosolygó arcok láthatók. Mindenki boldog. Ami azonban leginkább felkelti a figyelmet, az egy nagy kép, ami a kerítés egyik részére van felerősítve. Egy fiatal artistalányt ábrázol, aki már csak a képről mosolyog ilyen sugárzó boldogsággal az arcán. Igen. Az ő halálától vált ilyenné a színpad. Hiszen milyen is egy színpad sztár nélkül? Érthető a gyász, a nagy szomorúság és elkeseredettség. Sora volt az, aki megmutatta a világnak milyen is az a színpad, ami mindenki szívében ott lakozik. Megérdemli egy ilyen hely azt, hogy bezárjon? Szerintem nem, mert hiába fáj, mindig tovább kell lépni. Igaz ezt az egy lépést a legnehezebb megtenni, de nem szabad a végtelenségig a múltban élni.
És nem is élt, mert a sors kiismerhetetlensége közbe szólt, ezáltal kezdetét vette ez a történet is.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393
