Az örökség továbbadódik

62. Távolodás

62.

Miriam ijedten nyitotta ki a szemeit, amikor Leon relatíve lesodorta magáról. Ellenben a férfi ezt szinte észre sem vette, mert még mindig az álom hatása alatt volt. Nem emlékezett annak pontos tartalmára, viszont az érzésekre igen. Csalódottság, szomorúság és mérhetetlenül nagy fájdalom. A sikoltás, ami felriasztotta még mindig ott visszhangzott a fülében. Ezer közül is felismerte a hangot: Henikóé volt.

- Mi a baj, Leon? – hallotta, meg hirtelen maga mellől, mire döbbenten kapta oda a szemét. Amint meglátta Miriamet, tudta, hogy állati nagy hülyeséget csinált.

- Beszélnünk kell! – jelentette ki, miközben lerúgta magáról a takarót és látványosan öltözni kezdett. Miriam ezt látva aggódni kezdett. Kezdte megérteni, hogy miről beszélt Will a minap.

- Hát beszéljünk – felelte ennek ellenére nyugodt hangon, miközben feljebb ült az ágyban. – Mondd el, amit szeretnél – tette hozzá.

- Jobban örülnék, ha előbb felöltöznél – közölte vele a férfi futólag rápillantva, miközben már az ingének gombjaival szöszölt.

- Szerintem a mondanivalód tartalmán nem változtat az, hogy van-e rajtam ruha vagy sem – mutatott rá Miriam, összefűzve a kezeit a mellei alatt. Leon összehúzta a szemeit az engedetlen viselkedés hallatán.

- Redben. Akkor mondd meg nekem, hogy mik a további terveid – jelentette ki komoly hangon. Miriam elő hallásra kissé ledöbbent. Először úgy hitte, hogy a férfi a tényleges terveire gondol, de megnyugtatta magát azzal, hogy arról lehetetlen, hogy tudjon.

- Nem teljesen értem, hogy mire gondolsz – mondta ki őszintén belefúrva szemeit a másikéba. – Nem volt tervem. Azt sem tudtam biztosan, hogy eljössz majd. Nem is mertem arra gondolni, hogy akár ez úgy is alakulhat, ahogy megtörtént. Persze valahol reménykedtem... - Nézett el egy ártatlan pillantással. – Mert én nagyon szeretlek – folytatta újra a franciára pillantva. Leon erre kissé idegesen túrt a hajába. Számára az, hogy miképpen is jutottak el idáig, elég homályos volt.

- Nekem... nekem ez nem olyan egyszerű, mint ahogy te, gondolod – kezdett bele Leon. – Megértem, hogy számodra minden olyan, mintha tegnap lett volna, de Miriam... évek teltek el... - Miriam sejtette, hogy Leon hova akarja vezetni a beszélgetést, így kénytelen volt előszedni a legjobb színészi alakítását.

- Azt hiszed, nekem talán könnyű?! – kérdezett vissza a nő kissé ideges hangon. – Vagy szerinted csak azért csináltam az egészet, hogy felborítsam az életedet?! – támadt neki a másiknak.

- Nem mondtam ilyet! – vágta rá Leon a helyzethez képest nyugodtan.

- Egyedül voltam egy ismeretlen helyen – folytatta Miriam keserű hangon. - Nem ismertem senkit, még magamat sem. Azt se tudtam ki vagyok, vagy, hogy hova tarozom. – Előadása valóban kifogástalan volt. Az pedig, hogy a mondanivalójához még könnyeket is tudott prezentálni, csak még hitelesebbé tették az egészet. – Szörnyű volt. Több éjszakán gondoltam arra, hogy inkább meg kellene halnom, minthogy ilyen életem legyen. – Színészkedése pont elég volt arra, hogy Leon megsajnálja. A férfi határozott léptekkel megkerülte az ágyat, leült Miriam mellé, majd megölelte a nőt, aki erre azonnal belecsimpaszkodott és még jobban zokogott.

- Ne haragudj...- mondta kedvesen, miközben a hátát simogatta. – Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezeken. – Aztán hosszú percekig hallgatott, míg Miriam valamelyest megnyugodott, és csak azután folytatta. – Viszont nekem itt már van egy életem...és.... – Miriam erre kibontakozott az ölelésből, hogy a férfire nézzen.