Az örökség továbbadódik

46. Merész fogadás

46.

- Azt hiszem, megvan - mondta Yuri Henikóra célozva, majd óvatosan Leonra pillantott. Kíváncsi volt, hogy a francia, hogy reagál, ám az arca szokás szerint kifejezéstelen volt. Viszont magában, már nem volt ennyire érzelemmentes. Dühős és féltékeny volt. Persze utóbbira egyáltalán nem volt oka, hiszen egyértelmű volt, hogy Pinónak nincsenek ilyen szándékai, ám a férfit akkor is zavarta, hogy az olasz a lány közelében volt. Nem ő volt az egyetlen, akinek szemet szúrt Pino. Carlos is gyilkos szemekkel méregette őt.

- Mondd, Heniko. Téged nem zavar ez a sok bámuló ember? - súgta Pino, miközben idegesen haladt Heniko mellett.

- Ja, hogy ez? – kérdezte Heniko. – Egyáltalán nem. Már hozzászoktam. Az első napjaim itt mind így teltek – emlékezett vissza. – Tudod, nem nagyon örültek nekem először.

- Nahát! Ez azért meglepett. Nem gondoltam volna, hogy neked ne örülne valaki.

- Köszi, ezt bóknak veszem – mondta Heniko mosolyogva, majd megakadt a tekintete Finán, aki éppen őket figyelte.

- Jó reggelt! - köszönt oda olaszul.

- Jó reggelt neked is – felelt kipirulva a lány. Nagyon boldog volt, hogy Heniko ennyire figyelmes volt vele.

- Ma edzhetnénk közösen, ha gondolod – ajánlotta még mindig olaszul. A többség megdöbbent a hallottakon, főleg Fina. Ám míg utóbbit az ajánlat lepte meg, addig a többieket inkább az, hogy Heniko egészen jól beszélt olaszul. Pino csak elismerően mosolygott, hiszen a lány kérésére már tegnap és ma végig edzés közben is olaszoztak.

- Komolyan? - kérdezte sugárzó arccal az olasz lány.

- Igen komolyan – biztosította mosolyogva, majd elvette a reggelijét, és egy üres asztal felé indult. Pinónak egy pillantással jelezte, hogy ő is csatlakozzon hozzá. Aki gondolkodás nélkül követte a lányt. Ahogy helyet foglaltak, a társaság egyből suttogni kezdett. A Carlos körül ülő társaság, azonban nem tudta megállni, hogy ne kommentálják a dolgot hangosan is.

- Mi van, Pino? Eltévedtél? - kérdezte az egyik olasz gúnyosan, mire a körülötte lévők röhögni kezdtek. Pino nem vette fel a beszólást, gondtalanul folytatta a reggelijét.

- Biztosan bepanaszolt bennünket – tippelt egy másik. – Együttérző puszikát is kapsz majd a buksidra? – kérdezte, mire a srácok újra nevetni kezdtek. Pino hasonlóan reagált, ahogy az előzőre is, ám Heniko nem tudta megállni, hogy csendben maradjon.

- Hihetetlen, hogy ennek az olasz csürhének csak falkában van hangja! – közölte Heniko jól hallható olaszsággal, mire a hangos nevetést döbbent csend váltotta fel.

- Hé! Ezt meg honnan szedted? – suttogta neki Pino döbbenten. – Ilyenről biztos nem beszélgettünk!

- A fene se tudja – vallotta be őszintén a lány. – De olyan, mintha átkapcsolt volna bennem valami, mert mindent értettem, amit mondtak. Sőt én is tudtam, hogy mit akarok mondani.

- Váó! – hitetlenkedett Pino. – Még a végén kiderül, hogy tényleg olasz felmenőid voltak!

- Még az is lehet. Nem ismertem az igazi családom. – Míg ők ezeket megbeszélték, addig az olaszok is feloldottak az iménti beszólás döbbenetén, és rájöttek, hogy ezt a sértést, bizony nem hagyhatják annyiban.

- Nekünk szóltál, édesem? – mondta az egyik előbbi szószátyár, miközben felállt, és látványosan végigmérte a lányt.

- Látsz esetleg másokat, akikre jobban illene a megállapításom? – kérdezett vissza a lány költőien. – Különben, ha jót akarsz, ne édesezz nekem.