Az örökség továbbadódik

48. A vacsora

48.

A vacsora

Illustre La Mode. Egy grandiózus, fehér márványoszlopokkal díszített alabástrom, amelynek a belsejében egy rendkívül elegáns étterem foglal helyet. Amerika tíz legjobb éttermeinek egyike. Talán ezért nem is meglepő, hogy vannak, akik csak azért utaznak a városba, hogy legalább kívülről megcsodálják. Hiszen bejutni ide az utca emberének majdhogynem lehetetlen feladat. Ennek ellenére Heniko - aki éppenhogy csak belekóstolt a Kaleido színpad sztárjelöltjének életébe -, céltudatosan haladt a bejárat felé. Amikor odaért, az érkező és távozó népség egy pillanatra megmerevedett. Annyira figyelték a lányt, hogy észre sem vették, hogy már egyenesen illetlen, amit csinálnak. Heniko próbált nem foglalkozni a sok vizslató szempárral, azonban kissé nehezére esett az ignorálás. Hát még akkor, amikor egyszerre hárman akartak ajtót nyitni neki.  

- Köszönöm – köszönte meg gyorsan, mire a férfiak csak vörös arccal bámulták távolodó alakját. A lány hitetlenkedve forgatta a szemeit. Azonban ezzel még nem ért véget a megpróbáltatásainak sora. Ahogy a fogadó emberhez ért, az is hasonlóan reagált, mint az előző férfiak.

- Ó, csak nem, Heniko Madcap kisasszony? – kérdezte lelkesen.

- Én vagyok - felelt Heniko kiegyensúlyozottan, bár kissé meglepődött, hogy a fogadója ennyire képben volt a személyével kapcsolatban. 

- Amint megláttam, biztos voltam benne – kezdett fecsegni, mire Heniko kedvesen mosolygott rá. – A minap láttam az előadását. Egészen hihetetlen volt! Ha meg nem sértem, kérhetnék egy autógrammot? – kérte, s már felé is nyújtott egy papírt és egy tollat.   

- Persze, semmi akadálya – válaszolt Heniko, ügyesen leplezve a zavarát.

- Köszönöm, hálásan köszönöm... – hálálkodott, majd gyorsan megkerülte a pultját. – Különben, Bill vagyok. Jöjjön, odavezetem az asztalához. – Azzal el is indult a lány előtt, Heniko pedig szó nélkül követte. Nagyon igyekezett természetesen viselkedni, annak ellenére, hogy az étkezőtérben lévők is lesték minden mozdulatát. Nyugtalansága csak akkor hagyott alább, amikor a férfi egy liftbe terelte. Itt pár pillanatig legalább nyugalma lehet. Amikor a lift ajtók újra kinyíltak, mintha egy új helyszínre értek volna. Már a lenti szekció is pazarul festet, ennek ellenére össze sem lehetett hasonlítani a fentivel. Sokkal elegánsabb, kifinomultabb volt. Heniko titkon reménykedett abban, hogy az itt étkező vendégek is osztoznak ez utóbbi tulajdonsággal, ám csalódnia kellett.  

- Most komolyan – merengett mellőzve a grimaszokat. –Most miért kell ennyire bámulniuk? Nem hiszem, hogy ebben a göncben annyira különböznék tőlük. – Közben a férfi odaért az asztalhoz, és kihúzta neki a széket. 

- Hozhatok esetleg valamit? – ajánlkozott, miközben Heniko helyet foglalt. – Egy italt esetleg?  

- Italt? Egyenlőre egy szénsavmentes ásványvíz is tökéletes – mondta, s eközben egy pincér is megjelent az asztalánál.

- Kiváló választás, kiváló – ismételte a férfi, miközben a fiatal pincérre nézett. – Erik, menj azonnal!

- Kérem, semmi szükség ekkora felhajtása – szólt közbe Heniko, mert látta, hogy a pincér úgy siett el, mintha az élete múlna ezen a kiszolgáláson.  

- Ugyan, ez egyáltalán nem az – hárított a vele maradt bajuszos úr. – Csak nagyon megtisztelő számunkra, hogy egy ilyen különleges személyt is vendégül láthatunk. – Hirtelen aztán megváltozott az arckifejezése, amit Heniko nem tudott mire vélni. – Tudja mit? Erre az italra én magam hívom meg!