Őrület Vonat×Egyszer Élünk

1. rész

Mielőtt még valaki azt hinné öngyilkosságról lenne szó..nem (Az már lejárt lemez)!
Ez annál bonyolultabb, de nem sok köze van hozzá. Sőt.
Szóval hajnali három óra volt. ,,Kicsit'' fájt a lábam, mert ahogy ráestem kibicsaklott, de csak elmúlt.
Viszont siettem, mert 20 percem volt a buszmegállóba érni, így nagyon nem foglalkoztam a 2-2,5 méteres esés veszélyeivel. Az első busz 3:30-kor indult a központba. Azután következhezett egy 5 perces séta a vonatállomásig. És. Kezdődhet. Miközben elindultam a háztól a sportórámat szereltem épp fel, amikor a pszichiáterem férjét elég rossz állapotban, sétálásnak nem nevezhető cselekménysorozatot végezve, a kezében egy zacskóval, ami az egész utcának hangot adott üvegek összeütődéséből adódóan. Nem is mondom ki, hogy vajon mi lehetett azon pillanatok előzménye...
A pszichiáterem igazán tarthatna egy pár órát a férjének is..csak úgy.
Amíg ezen agyaltam el is teltek a percek, úgyhogy meg is érkezett a nap első busza. Mit ne mondjak sokan voltak rajta. Kemény 3 ember, rajtam kívül. Bár ezen nem csodálkozom, de nekem meg volt az okom rá.
Néha gondolkozom azon, hogy valaki miért teszi azt, amit tesz. Például az a 14-15 év körüli lány ott velem szembe miért ül pont ezen a buszon, pont most?!
Talán..kalandvágy. Vagy egyedül akart lenni (?). Vagy nem tudott aludni. Vagy csalódottságát az éjszaka fényeiben próbálja elhalványítani. Talán... Ki tudja melyik ember, aki szembe jön veled az utcán milyen maszkot visel. Milyen vágyai vannak.
Nem tudom. De az biztos, hogy én nem vágyakozásból, vagy kalandvágyból hoztam ezt a döntést.
Nah mindegy, felálltam, lassan megérkezett a busz. Nagy elmélkedések közepette rossz irányba indultam el, miután leszálltam.
Egy kereszteződésben lyukadtam ki, azaz...fogalmam sem volt, hogy hol.
Elindultam balra, annak reményében, hogy majd találok egy térképet, vagy táblát, amiről tudok tájékozódni.
Rápillantottam az órámra. 3:51-et mutatott. Szóval 9 percem volt. Oké, belehúztam, mert a távolból már láttam egy nagy térképet. Fél perc alatt gyorsan átfutottam a szememmel, majd elkezdtem rohanni a cél felé.
Messziről már látható volt az állomás. Elég sokan voltak, ahhoz képest, hogy ,,reggel'' négy óra volt. Épp szálltak fel egy vonatra.
Mikor közelebb értem láttam, hogy az az a vonat lett volna, amit el akartam érni.
Átszaladtam az úton, még ha piros lámpánát is jelzett. Csak, hogy még fel tudjak szállni, bár jegyem sem volt még, de  a remény hal meg utoljára, gondoltam magamba.
Mire odaértem már csukva voltak az ajtók és a vonat lassan gurulni kezdett előre. Még futottam a hátsó ajtóig, hátha ha megnyomom a kinyitást szolgáló gombot, akkor még kinyitják nekem az ajtót, de nem. A vonat felgyorsult és elment. Otthagyott. Úgyhogy leültem és megvártam a következőt. Persze minden vonatra váró, minden fiatal, aki ott szórakozott, minden hajléktalan a jó béna Anit bámulta, ahogy csalódottan leül egy padra várakozni, mert lekéste a vonatot.
Amíg várakoznom kellett háromnegyed órát, addig úgy döntöttem elkezdem írni a naplót, ha majd a jövőben valaki megtalálja, tudja mi történt (bár senkit sem izgat szerintem).
És ha Felix szeret annyira, és kíváncsi, akkor remélem megkeresi a naplót.