Őrület Vonat×Egyszer Élünk

22. rész

Közben nem láttam mást,mint azt az univerzumot.
Elindultam előre. Minden fehér volt.
Már - már olyannyira, hogy fájt a szemem.
Elértem egy hatalmas kapuhoz.
Aranyban és ezüstben tündökölt. Kígyók, s egyéb más ábrák díszítették.
A kapu kinyílt és megláttam.

Azért hasonlított ennyire! Mert Ő az! De mit keres itt?!

- Én...képzelődöm! - a szemem bekönnyezett.
Az illető odafutott hozzám a fehér úton, felkapott és karjaiba zárt. Nem akartam elszakadni tőle, jelképpen lábaimat dereka köré fontam.

Ő az oka, hogy elindultam. Megvan! De valahogy semmi sem lett tökéletes...

- Mit...mi ez az egész? - kérdeztem felháborodva, miután letett.
- Mindent láttam otthonról. Végig figyeltelek. Én mindig. Tudtam, hogy elindulsz, de csak menekültél. - mondta elszomorodott hangon.
- Onnan persze. Nem bírtam tovább. Tőled meg. Féltem. És most is. De más vagy! Ments meg! Kérlek..
- Stasi. Nem megy. - csak Ő hívott így mindig.
- Hol vagy? Segítened kell. Nem ezért szenvedtem ennyit. Te vagy a családfő. Én...megtalállak. - szemeim könnybelábadtak.
- Gyere! - megölelt - Tudom. De nézd. Én itt vagyok! - mutatott a kapu felé - Nem mehetek el. Tudod történt valami.
- Mi? Nem...nem értelek. Mondd el érthetőbben kérlek! - mondtam kétségbeesetten. - Nem bírom... - suttogtam.
- Ígérj meg valamit! Ne igyál, és ne cigizz! Legfőképpen ne bántsd magad! Ha tönkreteszed mindenedet, nem tudod bebizonyítani mennyire jó vagy! Bízz bennem! - elkezdett hátrálni.
- Ne! Nee! Nem hagyhatsz itt. Te vagy az egyetlen, utolsó reményem! - a földre rogytam, de Ő csak távolodott. A kapu kezdett csukódni - Ké...kérlek. - nyújtotta a kezét. Még utoljára megfogtam.
- Sajnálom. Ne feledd. Figyellek! - nevetett - És örökké szeretni foglak! - majd elengedte a kezem, a kapu pedig becsukódott.

Az érintését sose felejtem el.

A földön fekve szinte már ordítva sírtam.
Mire feleszméltem egyedül görnyedtem a fűben a tisztáson. A könnyek csak úgy özönlöttek a szememből. Szemben volt egy szakadék. Igen ezt nem említettem, de volt. A mélysége megfelelt. A lenti köd miatt egy bizonyos mélység után már nem is láttam.

Tökéletes.

Erőtlenül odakúsztam. Dühvel az arcomon óvatosan felálltam.
Megkapaszkodtam egy farönkben, ami mellettem volt, így nem esett annyira nehezemre.
Egy gúnyos, ördögi vigyor rajzolódott ki arcomon.
- Egyszer élünk! - suttogtam magamnak, majd egy hirtelen lendülettel a mélybe vetettem magam.
Ja nem. Ugyanis valaki elkapta a kezem. Zack...
Ő is leesett volna, de megkapaszkodott a rönkben.

Ez sem sikerült...sajnos. Pedig annyira felkészültem rá.

Visszakísért a sátorba. Persze addig dühösen ráncigált. Mikor célbaértünk..:
- Mondd neked mi bajod van? - kérdezte számonkérve - Felébredek és azt látom, hogy nem vagy itt. Aztán csak ordibalást és sikítozást hallani. És egy öngyilkossági kísérletet látni. Mi lett volna ha nem vagyok ott? Azt hitted egyedül kimehetsz az éjszakába? És ha meghalsz? Hogy gondoltad...

Őszintén? Megijesztett. De gondoltam, csak egy kicsit felkapta ezen a vizet.

- Nem én. Nem akartam. Nem is tudom, hogy... - szipogtam.
- Sss. Nyugi. - magához szorított. És 5 - 10 percen keresztül nyugtatgatott.
Ezután megszólaltam:

- Nem lesz többé árny...
- Hogy mi? - nézett rám kikerekedett szemmel.

Megnyugodtam? Persze. De Ő akkor is halott. Nad Warren meghalt...