Őrület Vonat×Egyszer Élünk

26. rész

- De ez súlyos. Kezeltetni kell, méghozzá azonnal. - felnéztem...
- Elmondja végre, vagy húzza az idegeim?

Még nagyobb idegroncs leszek. De csak titokban. Mint eddig.

- Jó nyugodj meg. Semmi baj, jól leszel, de...ez egy igen hosszú folyamat. És nem is biztos a teljes gyógyulás, kivéve, ha tényleg akarod. És törekedsz! Mert....skizofrén vagy. Súlyosan..De magadnak se vallod be.

Pár perc némacsend. Csak bámultam. Ő nézte a reakciómat. Gyászolnom kellett. Gyászolnom, méghozzá azt, hogy valaha még normális ember lehetek. Passzoltam ezt a reményt. Kihalt.

Hol a kib*szott kijárat?

"Fuss. Menekülj. Nem látod, hogy meg akarnak ölni?"

Fogd már beee.

- Figyelj. Beteg vagy! Sokat tudunk már rólad. Nem kell tagadni. Zack miatt ne aggódj, kezelni fogják. De neked meg kell gyógyulnod különben...
- Különben? Különben meghalok? Vagy én ölök meg mást? Vagy úgy kell leélnem az életem, hogy ki sem mozdulok?

Ennyit a vonatozgatásról...

- Nem dehogy, nem ezt mondtam! Segíteni szeretnénk érted?

Csak teltek múltak a napok.
Az álmaim utolsó reménysugarai is szertefoszlottak. Mintha már csak úgy..."lettem volna". És a legjobb az egészben, hogy még csak szabad sem lehettem. Mert tudod hol voltam? Tudod hova küldetett mindenki?
Elmegyógyintézetbe. Isteni volt ott lenni...
5 hetet voltam.
Szörnyű volt.
El sem hittem az elején, hogy Zack képes volt odaküldetni.
Elvileg "beteg" voltam. Avagy vagyok. És neki elege volt. Szerinte ez volt a segítség...
Szerintem nem.
Úgy kezeltek, mint valami rabszolgát. Vagy börtöntölteléket.
Abban az 5 hétben rengeteg dolog történt. Nagyon durvák. És fájdalmasak.
Elmesélek egyet. Inkább a legenyhébbet. Ezután képzelheted majd, hogy mik történtek.

*- 351-es! - nyitott be egy melák állat - Reggeli! Öltözz és gyere.
- Rendben, de volna szíves kimenni?
- Nem. Velem fogsz lemenni, ha tetszik, ha nem. Ha szép szóval nem megy, majd kicsit erősítek a hangnememen. A tiéden is változtatni kéne. Nem fogok csak úgy várakozni kis luvnyák miatt. - bólintottam erre, megfordultam és átöltöztem.
Az ajtóhoz mentem, ahol várt rám.
Megragadta a felkarom és elkezdett rángatni. Láttam a többi beteget is. Velük is úgy bántak. Volt aki sikítozott. Volt aki remegett. Aki állandóan meg akarta ölni magát. Aki meg sem szólalt.
Persze többségük nem jutott ki élve.
Nem gyógyultak meg.

Én sem fogok. Igaz?

Reggeli idő volt. Csak ültem és néztem az embereket. A kaja gusztustalanra sikeredett. Hihetetlen volt számomra. Még akkor sem hittem el, hogy agybeteg vagyok és odaküldtek. Életem szinte legfontosabb embere. Másom nem volt igazán.

Néztem a csontsoványat, aki nem evett. Néztem azt, aki hallotta a hangokat. És neki soha nem értek véget. Nekem elvileg igen...ki tudja.
Néztem aki képzelődött és mindenfélét hallucinált.
Néztem a drogfüggőt, az elvonási tüneteivel.
Néztem a depresszióst, aki szenved.
Néztem azt, aki azt hitte szuperereje van.

Senki.
Sem.
Volt.
Jól.

Már én sem leszek. Kezdem elfogadni azt, hogy itt fogok meghalni. Talán majd egyszer megölöm magam itt. De nem lenne értelme ellenkezni a dolgoknak. Agyament vagyok kész, nem vita tárgya.
Nem leszek jól. De itt is lehetne jó életem nem?

Vége volt a kajaidőnek. Megint elkezdett fájni a fejem. Gondoltam persze arra is, hogy Felix az. De eszembe jutott, hogy addigra már rég elfelejthetett. Lehet már barátnője is volt és boldogan járt bulizni. Meg...csinálta amit az Ő korabeliek szoktak. Vagyis a "mi" korunkbeliek.

A nővérek bunkók voltak. Kivéve nagyritkán, mikor jó kedvük volt. Meg az őrök. Meg minden ott dolgozó...

Mindig lefogtak. Altatókat adtak stb.
Hallani lehetett, ha valaki a környékbeli szobákban ellenkezett.
Még bűntetést is kaptak egyesek.
Nem jó bűntetéseket.
Rosszul esett, hogy őrültekkel, megszállottakal kellett összezárva élnem.
De aztán belegondoltam, hogy én is az vagyok. Így megnyugodtam.

Ám egyszer csak úgy heccből "miért ne tehetném?" alapon (persze kicsit rohadtul megelégeltem ami ott folyt) gondoltam kiszökök. Miért ne?!

Talán történelmet írok majd azzal, hogy "az első ember, akinek sikerült megmenekülnie". Mint az első ember a Holdon.
Igaza volt. Mindig csak menekülök.

Elegem lett az állandó megaláztatásból.
Sokszor aláztak meg sok embert. Voltak akikről mindenki előtt letépték a ruháikat. És mást is tettek velük ruha nélkül. Én persze úgy csináltam, mintha figyelnék (ugyanis pásztázták, hátha valaki nem nézi...mindenkinek tanulnia kellett, hogy szót kell fogadni), de az összes emlék visszajött. Így csak csendben, szótlanul vívódtam.

"Ne szenvedj. Nem hinne neked senki."
"Csak drámázol. Félreértetted."
"Biztos csak magadrahívtad a figyelmét."

Fogd be!!! Hagyj! Nekem miért nem hinne senki????

A zsarnokoskodásból, a ráncigálásból, az altatókból, a lesajnáló egészséges emberekből, a terrorból, a sikolyokból és a beletörődésből is mind elegem lett. Nem bírtam. Meg kellett szöknöm. Ha a betegségeim nem öltek volna meg, akkor az elmegyógyintézet megölt volna helyettük is...*