Őrület Vonat×Egyszer Élünk

5. rész

Egyszer élünk nem?
Hát én egyszer élek, nem tudom te hogy vagy vele.
Bár történtek dolgok, de ahogy belegondolok, hogy minden szörnyűségnek talán vége lehet. Kicsit megnyugszom. De ennek sosincs vége. Egy ördögi kör, melybe úgy kerülsz, hogy rohadtul nem akarsz.
Ártatlan lényként leszületsz a Földre. Rossz emberek vesznek körül. Majd alkoholistaként végzed egy vonaton. Vagy ki tudja hol. De valahol nagyon máshol.

Tehát egy pár doboz cigit szereztem a vonatról. Kiadták, nem nagyon törődtek a korommal.
Elmentem egy fülkével előrébb, ahol csak 2 ember ült. Elszívtam 3-at egy fél üveg vodka mellé, nyitott ablaknál. Jól esett. Olyan volt, mintha választhattam volna 2 világ között.
Egy, ami olyan volt, ahol mindenki savanyú és goromba. Senki nem mosolyog és mindenki ugyanolyan akar lenni.
És volt a másik. Ahol mindenki vidám volt. Az emberek beszélgettek, és nem csak egyedül hallgatták a zenéiket. Színes egyedi stílussal jelent meg mindenki a világban.
Az emberek. Sokat mosolyogtak.

De mikor enyhül az érzés. Olyan mintha a mennyből tudatosan, de nem szándékosan, sőt akaratlanul leszületnél.
Megtörténik. Tudsz róla. De még sem akarod.

Ilyen mikor kijózanodsz. Szóval én is ezt tettem.
Vissza akartam kerülni. De féltem. Eszembe jutottak dolgok.
Milyen könnyen elvehet egy életet ez. De mindig csak akkor jutott eszembe, mikor már késő volt.
Amikor már az utolsót szívtam a cigiből.
Amikor az utolsó kortyot nyeltem le az alkoholból.
Eszembe jutott, hogy meghalhatok.
Valahogy nem érdekelt soha.

Felálltam. Nem tudtam magamról, szóval leszálltam a legközelebbi pályaudvaron.
Részegen. Ez van. Van akinek csak ez jut.
Engem senki nem küldene el bentlakásos suliba, ahol kényszerítenének, hogy ne tegyek ilyeneket. Nincs ki.

Szóval, mint egy önálló felnőtt nő elindultam a pályaudvaron. A mosdó felé vettem az irányt.

Bementem egy fülkébe, leültem a wc fedelére.
Elővettem a naplómat a remegő kezemmel.
Elkezdtem írni valamit. Bárcsak tudtam volna mit írok.

Április 27. szombat

Még mindig ugyanaz a nap van. Nem telik az idő. Miért nem? Egy cseszett mosdóban ülök, mint egy rettegő kislány, aki a veszekvő szülei elől bujkál..
Lehet van némi igazságalapja de nem megy.
Várj. Hányingerem van. Ah. Legyek túl rajta.

17 perccel később vagyunk már. Hánytam. Kihánytam az egészet. Pedig semmit nem éreztem. Pont ez volt a jó benne. Aztán minden hirtelen elillant és most megint egy itt rekedt, néma, "felnőtt" lélek vagyok. Egyedül. Egy ismeretlen városban lévő pályaudvaron.
Ki tudja mi lesz.
Azt tudom, hogy van velem valaki. Mindig van velem valaki. Mostmár...

Láttam a tükörben.