Őrület Vonat×Egyszer Élünk

16. rész

*- Mi bajod van? - kérdezte Felix.
- Mi? Kinek? Miért? Mi van? - próbáltam felfogni a dolgokat, de hát na nem rá figyeltem.
- Mi a f*sz van veled Anastasia? - emelte fel a hangját.
- Velem?! Semmi. Akadj már le erről.
- Sose figyelsz senkire, nem tanulsz, alig beszélsz. És. Tudod mi a leggázabb? Hogy a legjobb barátod vagyok és el se mondod, hogy játszod a hülye emóst. Láttam tesi órán, hogy véres a pulcsid ujja. Onnantól csak várnom kellett a tökéletes pillanatra, hogy felcsússzon, és látszódjanak a hegek. Fejezd ezt be, mert lassan nekem is elegem lesz ebből! - mondta, mire bekönnyezett a szemem.
- Kössz Felix. Marha jó "legjobb barát" vagy. - mutogattam az ujjaimmal utalásképp - Tudod mit?! Ha ennyire zavar nem kell többé így látnod. - majd mosolyogtam egyet gúnyosan és leléptem.
Volna. De megragadta a karom és nem engedett elmenni.
- Hé hallod. Hogy érted, hogy nem kell lássalak? Anastasia. Sajnálom, csak aggódok érted. - de nekem addigra az ingerküszöböm állapotán már nem lehetett volna változtatni. Így kirántottam a kezem az övé közül.
- Szállj le rólam! Mindenki hagyjon a p*csába! - fakadtak ki a könnyeim, mire kiviharoztam a menzáról.

Hazaérve nagy megdöbbenésemre senkit sem találtam otthon.

Ez jó jel.

Elkezdtem kutakodni, majd miután meglett amit kerestem elgondolkodtam.
- Oda, ahol senki sem lát, senki sem talál rám... - elmélkedtem magamban.
Tehát ki mentem a város szélénél található erdőhöz, és kerestem egy barátságos tisztást.

Bevettem pár altatót a számba. Nem emlékszek mennyit. 5-10. Nem tudom.
Majd hirtelen szúró érzés kerített hatalmába a jobb szemem környékén.
Tudtam. Felix volt az. Ő okozta. Meg akarta tudni, hogy hol vagyok és mit csinálok, ezért a telepátiához folyamodott segítségül.
- Hagyj békén! - mondtam agresszív hangon, hogy arra koncentráljak, hogy kiléphessek belőle. Talán sikerült. Talán nem.
Már csak arra emlékszem, hogy az összes altatót ami nálam volt bevettem.
Utána melegség töltötte el a testem.
Láttam még valamit. Egy hosszú folyosó szerűt. A folyosó falain az emlékeim visszajátszásai vetítődtek ki.
Olyanok is voltak, amikre egyáltalán nem emlékeztem és így olyan furcsa volt újra látni őket. És kívülről.
Szép lassan sétáltam a folyosó végi fényáradat felé az emlékképek közt.
Mikor megláttam. Azt...azt, ahogyan Ő beráncigál a magángépre. És azt teszi velem, amit csak Ő akar. Nem foglalkozva azzal, hogy menekülni akarok.
Vagy meghalni (?)...

A földre rogytam, de rögtön fel is álltam, nem akartam még itt a "paradicsom"(talán) előtt elgyengülni. Így hát nem foglalkozva a többi emlékemmel elkezdtem futni a fény felé.

Mikor odaértem szeretet öntötte el a szívemet. És csodálatos kilátás.

Ez a Mennyország lenne?

Nem tudtam túl sokat agyalni ezen, mert valaki elkezdte rángatni a vállam.

- Anastasia ébredj! Hallod? Nincsen semmi baj, már biztonságban vagy.

Hogyne...

Erőtlenül kinyitottam a szemeimet és Felix arcának közelsége fogadott. Meg egy kórházi szoba.
Kérdőn néztem rá. Alig ha tudtam hol vagyok. De vette a lapot és magyarázkodni kezdett. Elmondta a részleteket is, hogy hogyan talált rám, meg, hogy kimosták a gyomrom stb., de én csak azon gondolkodtam, hogy..
Megúsztam...megint.*

16 voltam.
Ez volt a második öngyilkosságom.
És az utolsó.
( Ami nem sikerült?
Nem nem...az utolsó. Csak simán. Remélem.)