Őrület Vonat×Egyszer Élünk

29. rész

Június 21. péntek

Utolsó naplóbejegyzésem. Hogy úgy mondjam izgatott vagyok.
Most leírok mindent, ami a fejemben van.

Szóval az elmúlt 19 évemben átéltem egyet, s mást.
Próbáltam értékelni az apró jó dolgokat.
Sokszor sikerült, ám most, hogy hontalanul, (szinte) család nélkül bolyongok az értelmetlen világban, nem sok jó akad.
Az ingerküszöböm gyengül, az emberek pedig szeretnek az idegeimen táncolni, ahogy észrevettem.

Sokszor volt, hogy cserben hagytak. Én igyekeztem senkit sem, de akaratlanul is sikerült, nem is egy embert.
Habár az élet nekem nem adta meg a türelmesség ajándékát, nem gyakran mondtam ki a véleményem egy adott dologról. Azt sem mondtam, ha valami rosszul esett. Csak vártam. Titkoltam mindent. Pedig nem szívesen tettem, de muszáj volt.

Tisztán emlékszem a napra. Minden pillanata megmaradt. Nem mondhattam el senkinek sem.
Azt hittem mindenki úgy bánik az új családtagokkal, mint Ő. Naiv voltam, de megtanultam nem bízni másokban.
Habár Zack esetében nem sikerült.
Ő is próbált a nem kedves oldalával közeledni felém. De olyankor csak hagytam időt elgondolkozni neki. Gondolja át, hogy ki is akar lenni. Volt, hogy még aznap éjjel észbekapott és gyengéd volt, de én...mindent megjegyzek.
Persze olyan is volt, hogy folytatta a bunkóságot, akaratosságot. Akkor meg főleg mindent "feljegyeztem". Az pláne volt csak, hogy ellenőrizgetett. Ha bajom volt vele, vagy összevesztünk áttúrta a cuccaim, belenézett a naplómba és egyebek.

Volt egy fénykép. Egy olyan k*rva fénykép, ahol a családommal voltam. A rendes, boldog családommal.
Milyen rég volt.
Apa, Anya, Lizzy a húgom és Aemon az öcsém. Aemon még kisbaba volt a fotón. Hisztisebb babakort élt meg, mint mi a hugicámmal. Piszkálták is érte anyáek (amikor még tudták), hogy rosszabb volt, mint a lányok.

Végül örülök, hogy találkozhattam velük tegnap.
Bár szerintem megint azt fogják gondolni, hogy menekülök, de hát na. Egyszer élünk.
Mióta rájöttem, hogy anya meghalt...minden más lett. Ennyire beleőrült volna Ő is? Az oké, hogy én gyenge voltam. Azaz vagyok.
Bár a bipoláris zavar sem lehet könnyű. Főleg gyerekkortól. Mellé az alkoholizmusa.
Azt nem értem, hogy miért bánta meg, hogy én megszülettem. Segítettem neki sokat. Végignéztem régen, ahogy szenved.
Vele voltam. Megcsináltam helyette, amit meg kellett. Majdnem - hogy én neveltem a 2 kisgyerkőcöt. Úgy, hogy én is gyerek voltam.
Talán még az lennék? Talán soha nem növök fel?
Mindig gyerekként kezeltek.
De Őneki sem kellett volna kihasználnia. Anya legalább nem használta ki a...szóval a sebezhetőségem. Nem is tudta szerintem, hogy van.
Bár, mikor apa elhagyott minket.
Talán azelőtt kezdődött minden.
Megelégelte anya viselkedését. Az állandó sötétséget és az őrültségeket, amik a betegségből adódtak. Anya is volt elmegyógyintézetben. Nem bírta így kiszökött. Aztán másodjára. Másodjára nem sikerült kiszökni.

Jelenleg naplóval a kezemben tartok a végleges célom felé. Mostmár tényleg tudom mit akarok és tudom van remény.
Van kiút mindenből.
Mondhatja rád valaki, hogy gyáva vagy.
De van segítség. Ne tedd azt, amit én.
Ne menekülj alkoholba! Az miért jó? Tönkretette az életem. Azt hittem segít, de az ellenkezőjét tette. A cigi is. Összekaparni sem tudtam magam ezek mellett. Míg, ha nem tettem volna...
Legalább az egészségem megmaradt volna jónak bennem.
Mostanra semmi sincs ebből.
Álom marad, mint az összes többi dolog, ami megfordul a fejemben.

Kivéve a végállomás. Vártam eleget erre a
"vonatra". 19 éven át vártam, hogy szép lassan bezakatoljon az állomásomra és jobbá tegye az életem.
Most itt a lehetőség. Itt a happy end.

Viszont, ha a kómára gondolok. Talán tényleg nem volt Zack? De hisz a nyakláncot most is a a kezemben tartom. Azzal együtt érek majd célba! Bebizonyítom, hogy minden jóra fordul! De emellett...nem tudom, hogy az életem mennyire igazi. Már kideríteni sem nagyon tudom. Mindjárt célbaérek.
Utána már nem is fog érdekelni. De most...
Lehet, hogy igaza volt az orvosnak. Semmi sem valóság? Akkor ki vagyok? Vagy hol vagyok? Én nagyon régen elvesztettem a fonalat és csak reménykedni tudok, hogy Felix létezik. És megtalálja a naplóm.
De! Én tudom, hogy megtörténtek! Az emlékek a szívemben élnek, nem pedig a beteg agyamban! És mégsem hisz nekem senki. Nem csak ebben. Másban sem.
Mert én...más vagyok. Csak egy bolond. Ők meg mind normálisak. Ilyen világ ez. Vannak a túl jók. Meg a túl sz*r emberek. A túl jók gazdagok, eszesek, diplomákkal a hátuk mögött. Még sem boldogok. Csak úgy mutatják. Ő is...Ő is gazdag volt. Mostmár börtönben ül. Vagyon nélkül. Neki kellett pénz és az uralkodás.
Tudtátok, hogy 10 év elteltével a rendőrség nem foglalkozik az erőszakkal? Hál Istennek nekem most lett segítségem. Az új "családfő"..hmm. Anyának vajon leesett valaha, hogy pedofil?...
Ki tudja. Lehet a húgomat is bántotta. Akkor lenyakazom!

És persze vannak a túl sz*rok. Akik csak mások miatt lettek annak minősítve. Hogy miért? Mert Ők lehet pont nem hipernagy vagyonnal rendelkeznek. Hanem kevesebbel, de jól megvannak. Van szerető családjuk. Stb. Vagy akik betegek. Mint én is....mi sem lehetünk boldogok. Én perpillanat nem érdemlem meg. Bár az utolsó negatív gondolat kell, hogy helyet foglaljon a fejemben, ugyanis mindjárt...

A cél a lábaim előtt hever. Utolsó gondolataimat még leírom ide.
Sose gondoltam, hogy eljön a pillanat, mikor boldog lehetek. Most hatalmas vigyorral sétálok egyenesen.
Az eső elmúlt már. A sötét felhők szép lassan szertefoszlanak.
Mindjárt a nap is kisüt. Szívhatom magamba a megannyi boldogságot és erőt.

Néha sejtettem, hogy ilyesmi vége lesz.
De nem gondoltam, hogy ennyire izgatott leszek. Új élet vár rám végre. Alig várom!

Most leülök. Nem a legkényelmesebb, de nemsokára úgysem kell tovább itt ülnöm.
Úr Isten nagyon izgatott vagyok már!
Már hallom messziről a hangját.
Finoman cseng a fülemben. Nagyokat mosolyogva felnézek az égre.

Felix! Ha ezt olvasod! Üzenem Zacknek, hogy szeretem és tudom, hogy emlékszik rám.
Lizzynek a kishúgomnak üzenem, hogy minden jóra fordul, maradjon erős és vigyázzon Aemonra!
Aemonnak üzenem, hogy nehogy aztán hisztis maradjon!
És Felix még egy valamit szeretnék mondani.
Köszönöm, hogy itt voltál velem! Hálás vagyok érte örökké! Telepátia meglesz ne aggódj! Köszönöm!!!

Nem lehet becsapni. Tudom, hogy megtörténtek. Kisüt a nap. Már látom a távolból. Hallom is. Csak ülök. És örülök a fejemnek.

A 4-es lesz a kedvenc számom!
Ez lesz az, amikorra sikerül. És senki nem állít meg. Pár száz méter. Hangos. Csak ülök és írok.
Nagyon boldog vagyok végre!
Hiszen...mindenki jegyezze meg!

Egyszer élünk!

A napló immár véget ér.
Anastasia Warren voltam.
1999. április 28. - 2018. június 21.

Most hát leteszem a naplót magam mögé.
Szép történetem van, igaz?
Hát most elérkeztünk a végéhez!
Végre boldog lehetek.
Remélem, akik most a fejemben járnak, én is az Ő fejükben járok.
Nem gondolnák biztosan, hogy épp megtalálom a boldogságom.
Ám, gondolataimnak is végeszakad mindjárt.
Már csak pár méter választ el a mámortól!
Végre én is beteljesülhetek.
Elfekszem...
Még utoljára leolvasom a naplóm elején található idézetet.
És felkészülök a paradicsomra.
Üzenem neked az idézetet és te jegyezd meg!

EGYSZER ÉLÜNK!

Most pedig látom...látom a vonatot. Jön felém. Jön az én drága Mennyországom.
Most pedig valami kellemesen meleget érzek. Itt van.
2 méter...
1 méter...
Fél méter.
Csak vigyorgok. Nem akarok mozdulni.
Érzem a zsigereimben.
Itt hagyok mindent.
És vár a Mennyország.
A szívem hevesen ver. Érzem, hogy az az utolsó gondolat, ami hirtelen végigfut a fejemen. És azon az őrült agyamon.
Mert igaz az állítás...

Egyszer élünk.

Itt a vonat.