Őrület Vonat×Egyszer Élünk

28. rész

Csak reménykedtem benne, hogy Ő nem lesz otthon.
Remegve benyitottam a házba.

Hihetetlen, hogy régen én is itt laktam...

Hirtelen megfagyott a levegő.
Két szempár meredt rám mozdulatlanul. Mintha a TV is lehalkult volna. Mintha megállt volna az idő.

- Sziasztok. - nyeltem egy nagyot.
- Helló Anastasia. - mondták kórusban, majd visszafordultak bámulni a képernyőt.
- Semmi ölelés? Semmi? Nem valami sokáig maradhatok.

Leültem melléjük a kanapéra. Váltottunk jópár szót, amiben őszintét elmondták, hogy nekik rosszul esett, hogy otthagytam Őket.
Tudtam, hogy ez lesz. Nekem is fájt, hogy olyan idióta voltam. De végül jó, hogy megtörtént.

- Ú, már ennyi az idő? Nézd..hamarosan hazaér! Ha téged is itt talál neked véged. És nekünk sem hiányzik a fesztivál. - sürgetett a húgom.
- Ennyire hiányoztam igaz? - nevettem el magam cinikusan.
- Már ne is haragudj. Akkor miért hagytál itt? Sőt tudod mit, nem érdekel. Csak menj.
- Ezt akarod? - erre elbizonytalanodott - Mindegy megyek. Örülök, hogy... - ám ekkor fényszórókat láttunk a ház felé irányulni és kavicsok ropogását, pattogását hallottuk. Egy kocsi állt a feljáróra.
- Hazajött... - mondta ijedten Aemon, az öcsém.

Ne. Ne. Ne. Nem lehet. Meghalok.

- Fel! Gyorsan! Menj fel! - szólalt meg megint hevesen.
Elkezdtem futni, már a régi szobámban voltam, mikor a zár kattanását hallottam és azt, hogy Ők is futnak fel a lépcsőn.

Csendben készülődtünk kimászni az ablakon, mikor feleszméltem.

A szobám...

Egy nagy 'Lizzy' felirat volt a díszes falon.
Szóval neki lett adva a szoba. Félreértés ne essék, nem voltam féltékeny.
De az új kialakítása iszonyat jó volt. Ahol a neve volt, ott az óceán aljáról egy pillanat volt feltűntetve. Nagyon jól nézett ki. Plusz a többi dísz.

- Miért jöttetek utánam? Titeket akkor nagyon le fog cseszni, ha nem talál meg! - mondtam, miközben ugrottam ki az ablakból.

DejaVu-m van...

- Majd elmagyarázom! Siess már Aemon! - már akkor talpraesettebb volt, mint én...
- Jó, de olyan magas. - mondta az öcsénk.
- Jön. Jön fel a lépcsőn! - pánikolt be a húgom.
Aemon leugrott, utána Lizzy dobott le pár táskát.
És Ő is jött utánunk.

Már csak messziről láttuk, hogy a villany felkapcsolódik a szobában.

Már a település szélén, a mezőkön sétáltunk.
- Lizzy, mi ez az egész? Miért vagytok itt?
- Na. Baj, hogy hiányzott a nővérem? - lökött rajtam egyet.
- De te most...hoztál táskát. - mondtam értetlenül.
- Azt hitted ott maradunk vele? - háborodott fel Aemon.
- De komolyan! Itt hagyjátok? Hova fogtok menni?
- Nyugi már. Az már nem a te problémád lesz. - mondta nyugodtan Lizzy.

Már tíz óra tájéka volt. Egy fa tövében ültünk. Aemon a fejét vállamrahajtva aludt.
- Durva, hogy kamasz vagy. - mondtam a csillgokat nézve.
- Durva, hogy felnőtt vagy. - vágta rá a húgom.
- Milyen?
- Mi milyen? - nézett kérdőn.
- Hát kamasznak lenni.
- Szar. Nagggyon szar. - kihangsúlyozta a 'nagyon' szót - És neked milyen?
- Extra szar! - nevettünk - És a suli?
- Nem járok be.. - hajtotta le a fejét.
- Mi? Ugye nem lógsz?
- Ja neem! Dehogyis. Magántanuló vagyok. Tudod...jobbnak látta, ha otthon maradok. Azt mondta...több időt akar a "lányával" lenni. Soha nem leszek a lánya...
- Ne is mondd! Ugye nem bánt? - kérdeztem aggódva, ugyanis eszembe jutott, hogy ha több időt akar vele tölteni..az gyanús.. - Lizzy!
Nem válaszolt, így újabb fontos kérdést tettem fel neki.
- Na jó. Erre még visszatérünk! Anya...anya hol van? Pszichiátrián, vagy...tudod hol..? - erre válaszként könycseppek kezdtek el legördülni arcáról.
- Jó is, hogy megkérdezted. Említeni akartam...tudod, egyik sem... - kezdett el suttogva sírni, miközben az eget nézte - Anya 1 hete. Pont egy hete. Szóval. Hívtak telefonon. Nem tudtak segíteni rajta. - hajtotta le a fejét.

Mi...micsoda? Elment?

"Senkid sem maradt."
"Árva. Árva. Megy az árvaházba."
"Röhej vagy."

- Hagyj. Már. Békén. - szorítottam a füleim.
- Ani mi van? - nézett rám Lizzy.
- Semmi. Semmi sincsen. - engedtem el lassan a fejemet.

Kb. 20 percig mindketten csak gondolkodtunk. Utána már muszáj volt megtörnöm a csendet.
- Lizzy. Mi..miért vagy ilyen vékony? - fordultam felé kíváncsian.
- Nem. Nem is vagyok.
- Ne hazudj, komolyan beszélek.
- Én is kérdezhetném ugyanezt tőled. - mondta fintorogva, karbafont kézzel.
- Tudod, hogy régen is utáltam enni. - mondtam megkönnyebbülve.
- Én meg most. Annál inkább szeretem a hányást. - kacsintott rám, mire lesokkolódtam.

Ugye nem a bulimiára gondol?

Egy kis idő elteltével már majdnem elszenderedtünk.
- Láttad azt a hullócsillagot? - kérdeztem tőle, miközben Ő is a vállamrahajtotta a fejét.
- Láttam. Szerinted apa volt, vagy anya?
- Honnan tudod? - bekönnyezett a szemem.
- Csss. Csak kívánj. - mondta, majd elaludtunk.

Mikor felkeltem, nagyon ledöbbentem.
Fehérség és melegség fogadott.
Egy fehér ágyban feküdtem, egy fehér szobában. Körülöttem még 2 alvó lány és 1 fiú.

Mi folyik itt?

Még fel sem fogtam, de már egy orvos lépkedett oda hozzám.

- Hogy van, kedves? - nem válaszoltam, csak dermedten bámultam - Tudja mi történt, ugye?
- Fogalmam sincs.
- Pánikrohama volt a Hölgynek. Épp ettél és miután végeztél...megtörtént. De szerencsédre sok segítség volt!

Ez nem lehet...

- Maga viccel, ugye? - mondtam megvetően.
- Hogy mondod? Viccelni?
- Hol...hol volt pánikrohamom?
- Egy bevásárlóközpontban. De hamarosan visszajövök! Egy picit pihenj!

Lehetetlen. Ugye nem?

Fél óra elteltével egy nővér jött oda hozzám.
- Hogy vagy? - mosolygott.
- Jobban nem is lehetnék. - mondtam, majd lehajtottam a fejemet.
- Tudom, hogy rossz, de nem olyan sokáig voltál kómában.
- Tessék?

De...

- Uh..a doktor úr nem mondta? - erre csak nemlegesen megráztam a fejem - Tudod..másfél hónapja kómában voltál.

Nem nem nem nem ez nem....ez. Ahh.

- Csak szórakoznak, ugye? Mindenki csak szórakozik! Én..már. De nem. Letelt. Mi?
- Nem értelek! Elmagyaráznád? - fogta meg a vállam a nővérke.
- Én már voltam itt. És egyszer felkeltem. Már megtörtént, hogy innen kiengedtek és én mentem az utamra. Akkor voltam a bevásárlóközpontban. Több, mint egy rohadt éve!!

- Nyugi Anastasia! Semmi baj! Minden jó lesz! Semmi sem volt valódi!

Elkezdtem szédülni! Körülöttem sok zaj volt, maszkos emberek rohantak be és szorosan lefogtak. A mellettem alvók felkeltek. Sötétség kerített hatalmába.

Ez az egész. Nem lehetett csak egy...egy álom!..

"Nagyon őrült vagy..."
" Így nem;érdemes semmit csinálni!"
"Fogyatékos. Semmi sem történt meg! Az egész a kóma alatt volt."
"Még csak 18..."
"Mid valós?"
"Hagyd elmenni..."

Tudom...mindent tudok. Őrült vagyok. Kész. De ez nem...nem lehetett csak egy álom! Tudom, hogy megtörtént. A személyim szerint is 19 vagyok...
Nem hallucinálok, nem!

"Ébredj fel.."