Őrület Vonat×Egyszer Élünk

27. rész

Az elmegyógyintézetből való kiszökés nagyon (!) bonyolult volt.
Mindenféle biztonsági rendszer, melák vadállatok, őrök, ellenőrzések, stb.
Ám akadt segítségem. De sajna Ő lassú volt.
Nem jutott ki.
Nem is tudom mi várhatott rá.
Egy kis részlet:

*351-es! Itt az altatód, alvás! - nyitott be egy nővér. A "legkedvesebb" mindközül.
Megbíztak már bennem, ugyanis 5 hét alatt megtanultam nem ellenkezni az altatóknál. Így már nem fogtak le és nem is tűvel adták. Csak simán tablettát.
Az altatóra azért van szükség szerintük, hogy nyugodtan tudjunk aludni. Ezzel ellenkezek. Főleg, mivel mikor kiszöktem érdekes hangokat hallottam. Talán nem akarták, hogy azokat halljuk? Nem tudom. Mostmár...nem is tartozik rám, hogy mit műveltek ott. Csak sajnálom, azokat akiket arra a sorsra juttatnak.
A társammal sikerült kijutnunk valameddig. De Ő, mint említettem csak a bejáratig jutott. Elkapták, mert lassú volt, hamgosabb, mint én. És hát...egyszer nem figyelt.
Én törekedtem. Engem érdekelt, hogy egyetlen - egy esélyem maradt.
A riasztók szólni kezdtek. Akik nem aludtak, mind kiabálni kezdtek. Én csak futottam ki.
Egész a vonatállomásig. Sokkolva voltam, de közben örültem a sikeremnek.*

Azért, viszont aggódtam, hogy mi lesz, hogyha megtalálnak és visszavisznek.
Nekem törvényszerűen az lett volna az "otthonom". Utcára sem léphettem volna.

"Elmebeteg.."
"Kudarc vagy, mostmár bevallod magadnak?"

Cssss. Hagyj...most hagyjatok...

A pályaudvaron csak ültem és bambultam...
Rossz előérzetem volt.

A vonaton már beteljesülni látszódott a rossz érzés.
Meredtem ki az ablakon, miközben gondolkodtam. Hirtelen nagyon elkezdtem szédülni és elég furcsán éreztem magam.

Úgy döntöttem kimegyek a mosdóba és felfrissítem az arcom egy kis hideg vízzel.
A tükörbe ösztönből féltem belenézni, ám pánik fogott el, mikor a szemem csukva volt így kénytelen voltam kinyitni. Megnyugodtam, de amint magamranéztem meglepődtem. A szemem vöröslött.

Biztos csak a víz ment bele.

Meg persze arra is gondoltam, hogy a
kb. 10 x 5 centis mini Jäger okozhatta, de az nagyon kevés volt. Éppen, hogy arra elég, hogy jó érzés legyen.

Közelebbhajoltam, hogy megnézzem a szememet, de hirtelen hideg lett.
Azután nagyon megijedtem, ugyanis hirtelen a hatamas pupillámban az alakot véltem felfedezni. Bepánikoltam és görnyedtem. Majd felfogtam mi volt az..

"Nyugi már megszoktad.."
"Törődj már bele.."

Igaz is...

Az út többi része unalmasan zajlott. Csak gondolkoztam.
Alig vártam, hogy leszállhassak. Meg is történt végre.
Átgondoltam, hogy biztosan akarom-e, hisz oda lyukadtam ki, ahonnan elindultam.
A pokolból.
Nem kellett sok várakozás. Az utolsó esélyem jutott eszembe.

Elindultam a drága falucskám központja felé. Elég népes.
Van ott egy sétáló utca és azon kell keresztülmennem, hogy "haza" jussak.

"Nincs olyan, hogy haza"

Tudom...de nem érdekel!

"Hogyne érdekelne..."
"Magadnak nem hazudhatsz..másnak igen."

De ti nem is.....én...vagyokkk!

Küszködtem...de akármennyire kitartó voltam a hangok nem hagyták annyiban.
Mindig ez volt. Nem hagyták az elmémet. Mindig csak engem akartak roncsolni.

Egyszer csak lefagytam.
- Te.....! Mi a sz*rt csinálsz itt? - tátottam a szám. Képtelen voltam becsukni.

Már akkor 5 hete volt, hogy nem láttam.
Iszonyúan hiányzott, de tudtam, hogy nem lesz fényes fogadttatásom, ha megtudja, hogy kijöttem. De, hogy ennyire....

Máris? Máris túlléptél rajtam???

"Nem voltál fontos neki.."
"Kellék. Játékszer."
"Ez vagy te.."

Kussolsz...most Ő beszél.

- Ne haragudj, de ismerjük egymást? - vágott értetlen fejet, miközben szorosabban fogta a mellette ácsorgó lány kezét.
- Zack. Én vagyok az, Anastasia! - bekönnyesedett a szemem. Szerencsére alig láthatóan.
- Anastasia....ő....sajnálom, nem ismerős! - majd sarkonfordultak.
- Hé! Ne! Nem lehet, hogy nem emlékszel rám! - néztem rá aggódva.

Jézusom. Ez komoly? Nem...nem emlékszik rám?

- Hisz csak 5 hetet voltam. Megszöktem Zack! Onnan, ahova te beküldtél, szépen mondva.
- Nézd, nem tudom, hogy ki vagy, vagy hogy mi a t*kömről beszélsz, de nem ismerlek, és pláne nem küldtelek be sehova. Sehogyan szólva. És ha megkérhetlek szállj le rólam. Tuti bolond vagy! Ilyenekre pedig nincs időm! - közölte igen "enyhén", majd megfordult és barátnőjét magaután húzva elindult.

"Nem hagyhatod elmenni!"
"Látod, ez is miattad van!"

Tudom, tudom...bolond vagyok. De tőled Zack. Ez fájt. Aucs.

- Nem Zack! Most nem hagyhatsz itt! Ez már lejárt. Adj három percet és megmagyarázom! Kérlek...
Némi habozás után így szólt:
- Kettő. Kettő perced van! - mondta szigorúan, majd elengedte a lány kezét, aki távolabbment és leült.
Mi is így tettünk.

- Zack! Figyelj! Az nem lehet, hogy nem emlékszel rám! Ki ez a lány?
- Ő nem csak egy lány..kedves. Ő. Anastasia. Azt hiszem. - mondta gúnyosan - Ő a leendő feleségem. Nagyon régóta ismerjük egymást és fél éve együtt vagyunk.

Fél éve? De hisz...akkor megcsalt?

- Micsoda? Nem ez...ez nem lehet! Mi ketten több, mint egy éve voltunk együtt...
- Mi? Te megőrültél! Ez lehetetlen! Egyáltalán honnan tudod a nevemet?
- Nem várj...itt a bizonyíték! - kezdtem el kutatni a felsőmben, a nyakláncomat keresve. Elő is húztam. Egy ezüst, apró, kristályokkal teli 'Z' betűt mutattam a fiú felé - Ilyened neked is van. Azt hiszem a kulcstartódra raktad. Neked egy 'A' betű van. - előszedte a kulcsait. Meglepődött, mikor meglátta a láncon ékeskedő 'A'-t - Látod? - kérdeztem, majd kivettem a kezéből az övét és összeillesztettem a 2 betűt.
Olyanra volt kialakítva, hogy illettek egymásba.
Azt a fejet, amit akkor vágott, mindenkinek látnia kellett volna.
- Fogalmam sincsen, hogy ez hogy került az én kulcsaimra. És ne haragudj, de rohadtul nem tudom ki vagy, de ezt biztosan nem én raktam rá. A két perc viszont letelt, úgyhogy ha kérhetlek többet ne szólj hozzám. - majd fogta a leendő feleségét (...) és elmentek.
Ott hagyott. Fájt. De a végére furcsán viselkedett. Meg az 'A'-t sem vágta hozzám. Megtartotta...
Egy heg is volt a fején. Friss.

Mi ez az egész?

Zackről is le kellett mondanom. Végleg.
De a legutolsó reményeim.

Még talán van esély.

Irány "haza....". A testvérekhez!