Őrület Vonat×Egyszer Élünk

21. rész

Az a valami rátette a tenyerét a sátorra. Nagyon megijedtem de...
Vettem a bátorságot és bár remegő kézzel, de lehúztam a sátor cipzárját.
Próbaltam halk lenni, de a mögöttem alvó fiú mégis mocorgott a hang után.

Még most sem értem. Sem Őt, sem magamat. De most ez az egyik legkisebb zavaró tényező.

Hallottam egy hangot a hátam és a sátor mögül.
Onnan, ahol az alakot is láttam.
Hirtelen ledermedtem.

Drága életösztöneim, ne most b*sszatok ki velem, ha kérhetem!

Nem bírtam megmozdulni. Pedig szívesen tettem volna. De egy idő után sikerült rávenni magam, hogy térdre álljak és kikússzak az "éjszakába".
Minden megváltozott. A baratságos fák helyett ijesztő rémalakok, a csiripelő madarak helyett komor baglyok, a fényesség helyett sötétség dominált.
Ijesztő hangok. Ijesztő élet.

Nem jó.

Felálltam. A lábaim reszkettek, de a hangok azt mondták menjek.
Éreztem, hogy mennem kell.
De féltem. Az egyetlen ami régen is és most is megnyugtatott az a hold és a csillagok voltak. Fényességet adtak a végtelen sötétségnek. Reményt, a reményvesztettnek.

A sátor mögött hatalmas megkönnyebbülésemre nem volt senki.
De nem álltam meg, valami éreztette a testemmel, hogy nem szabad.
Hagytam magam. Eleget harcoltam az élettel.
A hangok az erdő felől jöttek, így hát arra mentem.
Kb. úgy nézhettem ki, mint Csipkerózsika.
Csak a betegebb változat.
Reszektő testtel, gyengén, sápadtan és reménytelenül. Csak bolyongtam. Pedig tök célirányos voltam.
A hangok után mentem.

"Gyere!"
"Kukucs."
"Erre Ani! Itt vagyok"
"Másik irány.."
És a suhogások.

A fák közé értem. Visszanéztem, s láttam, ahogy a tóparton a sátor békésen nyugszik.

De jó neked Zack! Jó éjszakát.

Szép lassú léptekkel haladtam, egyenesen a bokrok és fák közt.
Megláttam. Az egyik fa mögül bámult kifelé.
Engem nézett. Olyan ismerős "arca" volt.
De nem tudtam, mihez kötni.
Leguggolt. A lábaim már nem bírtak el engem tovább, térdre rogytam.
Nem éreztem semmit, egyszerűen csak a félelmet és a kíváncsiságot. De nem én akartam menni. Mintha iranyította volna az elmém.

"Látsz."
Ezt suttogta. Láttam, ahogy mozog a feje. Ő mondta.
Nem bírtam levenni róla a szemem.
"Láss! Kövess! Hallgass!....Figyellek!"

Elfutott. Iszonyatosakat dobbant a szívem. Azt hittem hozzám fut, de nem.

Köszönöm Istenem!

Egy messzebbi fa mögött bújt meg.
Figyelt.
A "szemei" (amik, mint a legsötétebb fekete lyukak a világban) az én arcomat vizslatták.
Négykéz - lábra helyezkedett felém, olyan fenyegetően, groteszken, mintha támadni akart volna. Én olyan pózba rég belehaltam volna.
Tekintete nagyon fájt. Felálltam és elindultam az Ő irányába.
Ez ment egy darabig. Mindig átfutott egy másik fa mögé és suttogott.

Valamiféle tisztásra érkezve egy kis fény ért.
Nem láttam az alakot már, viszont valami megérintett. Egy kéz...egy olyan kéz, ami a jégkorszaknál is hidegebb érzést adott át a testemnek. Megint Ő volt.
Lassan lecsúsztatta a nyakamtól a felkaromig. A reszketésem elmúlt. De ekkor hirtelen belemélyesztette a körmeit a kezembe. Erősen szorította. Csak álltam. És féltem.
A vérem lefolyt, az ujjaim hegyéig.
Ott lecsöppent és elnyelte a föld.

Ha meghalok, akkor is csak ennyi marad belőlem?

Éreztem a hideg leheletét. Átjárta egész szervezetemet.
Elémállt. Az érzést soha nem fogom elfelejteni. Minden külső vonása hozzá hasonlított. Csak valahogy máshogy.

Ez hogy lehet?

Az árnyalak teljes "testében" (vagy mi a ...) előttem állt.
Túl sovány alakja volt. Ráncos, elhalt bőre. Csontjai kilátszódtak. "Arca" beesett volt. Szeme csak sötét lyuk. Tartása ijesztően természetellenes. Magas...
Nyújtotta a kezét. Elfogadtam. Rossz döntés volt? Nem tudtam mást tenni.
Hirtelen, mintha beszívott volna egy másik univerzum. Valami álomszerűt láttam.
Kirázott a hideg, beleremegett a testem.
Éreztem a valóságot is. Ahogyan szorította a kezem. Mintha nem akart volna elengedni.