Őrület Vonat×Egyszer Élünk

17. rész

Mélyebben elgondolkodtam, miközben nézegettem az apró házakat, az apró városokban, a dombok aljában.
Szeretem Felixet. Ő volt a legjobb barátom. Támogatott és velem tartott. Nem hagyott magamra...de én.
Én mindenkit cserben hagytam.
Az imádott tesóim, Felixet. És Zacket....
Nem is ismertem szinte, de.
Mikor rágondoltam.
A szívem hevesen kezdett verni, felforrósodott az egész szervezetem. Görcsös érzés kerítette hatalmába a gyomrom. Az izmaim (már ha voltak...) megfeszültek.. És akármennyire ellenálltam. Mind hiába.

"Csak egy gyenge, hülye liba vagy Anastasia."

Hallottam a hangot a fejemben.

Őrült lennék?

Már alig - ha, de emlékszem. Ezt Ő mondta.
Amikor tette, ami neki volt jó.
Akárhányszor rágondolok..
Az az érzés tölt el, hogy vagy Őt vagy magamat a folyóba vetem. De.
Erősebb nálam. Nyilván.
Hisz emlékszem rá...sajnos.

Zack egy kiút lehetett volna ebből a pokolból és én faképnél hagytam.
Nem tudtam másra gondolni, csak erre.
Szokás szerint megint elvesztettem valakit. De ez a valaki más volt.
Szívesen visszafordultam volna, hogy újra találkozzak vele, de...
Azt mondják, hogy csak a gyengék fordulnak vissza. Nem tehettem mást, ezt nevelték belém.

Hisz egyszer élünk...

A vonat megérkezett a célba, ahol le is szálltam. A friss levegő mélységébe belekóstolva indultam meg a falucska központjába.

Eszméletlen volt. Mint egy eldugott "miniváros".
Az emberek mind ismerték egymást.
Vidámak voltak.

Mivan errefelé nem léteznek problémák?

Nem hittem a szememnek.
A kilátás is. Fú. Imádtam. De muszáj volt folytatni amit elkezdtem. Nem ezért hagytam cserben mindenkit!
Először egy kis pékségbe néztem be.
- Üdv! - mosolyogtam a felém sétáló nénire.
- Szervusz! Csak nem messziről jöttél? - viszonozta a mosolygásom. Gondolom látta rajtam, hogy nem vagyok valami tájékozott.
- De - de. Éppen ezért lenne pár kérdésem a hölgyhöz.
- Fáradj beljebb! - mire beljebb léptem az ajtóból, majd intett, hogy üljek le.
- Szóval. Régebben...egy Nad Warren nevű férfi járt ebben a faluban. Azt hiszem lakott is itt egy pár évig. És Őt keresném. Nem tud róla valamit esetleg? - kérdeztem reménnyel teli arccal.
- Phil! - szólt oda a (gondolom) férjének a néni - Kedvesem! Nem hallottál ilyen nevet, hogy Nad Warren?
- Nad Warren?... Nad. Nad Warren. - kezdte el ismételgetni, miközben törte a fejét - Azt hiszemmm..egy olyan 5 évvel ezelőtt hallottam róla utoljára. Annyi terjedt róla a faluban, hogy hátrahagyta a családját. Aztán úgy tűnt megunta itt is. Azt mondták egy délebbi faluba ment, egy pár kilométerre.
- Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! - iszonyú hálás voltam, de nem feledkeztem meg arról sem, hogy nem tudták ki vagyok. És miért kérdeztem azt amit. De csak annyit feleltem, hogy ,,hosszú történet'', majd vettem egy francia lisztes desszert...izét, hogy "azért mégis csak"...
Ami isteni volt. Majd elbúcsúztam.

"Mit keresel itt kicsilány?"
"Azt hiszed hős lehetsz?"
"Ott hagytál mindenkit, aki fontos volt."
"Meg sem érdemelnéd!"
"Állj meg. Fordulj csak vissza, nem gyáváknak való ez."
"Úgyis meghalsz, nem mindegy?"

Ezek a hangok kezdtek el hangosabban és hangosabban szólongatni. A fejemben.

Én tényleg őrült lennék?
Nem...nem vagyok az. Ez csak a stressz.

De a hangok egyre többen próbáltak a földretaszítani.
Végül sikerült nekik.
Én már csak a sok embert és a sötétséget láttam.