Őrület Vonat×Egyszer Élünk

7. rész

*- Aniiiii! - üvöltött - Anaaastaasiaaa!!!! - még hangosabban.
Kétségbeesedten lerohantam a lépcsőn.
- M..miaz? Épp...tanultam. - mondtam miközben Ő erősen megragadta a felkarom.
- Nem hiszek neked te! Nincs senkid, anyád is itt hagyod nem látod?
- Hova ment? - kérdeztem könnyes szemmel.
- Egy hétre elutazott. Elment nyaralni, biztos valami új palival. Téged se akart vinni....nem is érdekled.
- Már nem szeret? - összeestem volna de erős szorítása nem hagyott lerogyni a földre. Rángatott. Mint egy játékbabát.
- Azt hiszed szeretett? Valaha? - ordítozott már szinte - Ha? Azt hiszed? Ne legyél naiv te kis luvnya.

Persze még fokozza.

A tesóim bent sírtak a szobájukban. Ő meg. Azt se tudta ki hol van.
Elkezdett ráncigálni. Kihúzott a házból. Az este sötétjébe.

- Engedj el! - kiabáltam rá, mire Ő...megitta az utolsó kortyot a boros üvegből, és azzal ütött meg.
Összeestem.
De eszméletben voltam. Láttam az egészet, ahogyan felemelt és befektetett egy autóba.
Nem lett volna erőm beszélni, de Ő mégis bekötözte a számat.

Szemeim elázva voltak, így az ablakból kinézve csak halvány fényfoltokat láttam elmenni gyorsabban és gyorsabban.

A motor leállt.

Kivágta az ajtómat, mire fogaimat és szemeimet erősen összeszorítottam a félelemtől.

Egy magángép látványa fogadott, miután talpra állított.
Láttam, ahogy kezet fog pár férfival, kissé nagy parádé kíséretében, és kezet csókol egy nőnek.
Tudták, hogy részeg, de nem törődtek vele.
Mint ahogy azzal sem, hogy egy bekötözött szájú lány ácsorog az autó mellett. Mintha ott sem lettem volna.
Futni akartam. De nem mertem. Nagyobb volt bennem a félelelem, mint valaha.

De ekkor kezdődött minden.

Felrángatott a repülőre.
És mikor már mindenki felszállt, egy függönnyel eltakarható helyiségbe vezetett.
Mikor  megláttam az ágyat nem gondoltam semmire. Fiatalabb voltam, és nem értettem.
Nem tudtam mit jelent. De mikor nagy erővel ledobott rá, megijedtem. Mégjobban. Hisz csak mi ketten.
Senki sem lát. Senki sem hall. Senki nem jön, ha segítség kell.

A csuklóim a párnához szorította, de olyan erősen, hogy bármennyire próbáltam, nem tudtam kiszabadítani azokat. De nagyon fájt.

Anya! Hol vagy mikor szükség lenne rád?

Pólómat meghagyta, csak a nadrágomat vette le. Én magzatpózba csücsültem fel, mikor  Ő eltávolodott. Felsőmet húzgálva próbáltam takargatni magam, de megelégeltem, így a leráncigált és eldobott ruháim  után igyekeztem.

De Ő..visszajött. Vállamnál fogva odanyomott a falhoz.

- Mit képzelsz? Azt hiszed akármit megtehetsz? Azt fogod tenni amit én parancsolok! - üvöltött, úgy hogy én már sikítva sírtam szinte, és  lehető legjobban kerültem a tekintetét.

"Visszahelyezett" az ágyra és a takarót rám rakta. Majd Ő maga is az alá helyezkedett. Az alsó fehérneműmet is levette.. Próbáltam volna ütni, de kezeimet még mindig szórították az övéi. Annyira, de annyira fájt. A szorítása, a szavai. Az, hogy Ő van...és az erőszak, amit alkalmazott. Az ütései. És minden, ami ezek után történt...

Minden...

ANYA..MIÉRT?

A repülő leszállt olaszországban. És ott voltunk egy hétig, amíg meg nem tudtuk, hogy "anya" hazament.

Abban az egy hétben. Még kétszer megtette velem.
Mikor egyedül voltunk..
A legrosszabb emlékeimnél első helyen van.
Összesen háromszor.

Háromszor.

Ilyet tettek velem. Egy akkor még 14 éves lánnyal.

És ...Ő tette.

Itt kezdődőtt el a pánikroham*

- Ismét üdvözlöm, kisasszony! - zavart bele gondolataimba, avagy visszaemlékezésembe a mosolygó, szinte már vigyorgó doktor. - van egy jó és egy kevésbé jó hírem!

Én csak pislogás nélkül meredtem magam elé. És visszagondoltam. A szemem bekönnyezett, szóval az orvos megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
Lassan feléfordítottam a fejem:
- Minden a legnagyobb rendben van, Uram!
- Remek, akkor mondom! Szóval a jó hír az, hogy kiengedjük, a kevésbé jó....pedig.
*hatásszünet*
- Egy pszichológussal kell beszélgetnie. De ne aggódjon, a madarak azt csiripelték, hogy a kisasszony szeret vonaton utazni, szóval egy Ön által választott járaton kettesben nyugodtan elmondhat magáról mindent!

És kimondta, hogy én ezt akarom?

- Rendben... - szegeztem arcomat a padló felé, miközben még mindig azon járt az agyam, hogy a tesóimat hogy hagyhattuk egyedül arra az egy hétre. Ha nem mentek senkihez, akkor éheztek. Te jó ég. És velem. Ő mit tett velem?!

Anya...sosem voltál itt...