Egy Percesek... :)

Aching heart - JRen (NU'EST)

Egyszer volt, hol nem volt, volt két kis fiú. A fiatalabbat Minkinek hívták a nála alig idősebbet pedig Jonghyunnak.

A fiúk szülei nagyon jóban voltak, így nem volt kérdéses, hogy a két gyermek is jó barátságot fog ápolni. Ez így is ment, míg a pár hónappal fiatalabb fiú rá nem jött valamire, mit szörnyűségnek élt meg. Mély fájdalom uralta szívét, mert tudta, érezte, hogy szerelmes a nála alig idősebb fiúba.

Bár egymás közt szerették ölelgetni egymást, a fiatalabbnak ez egy idő után többet jelentet. Mindennél többet, így elkerülve a kínos helyzeteket egyre kevesebbet foglalkozott az idősebbel, legalábbis látszólag. Hamarosan megkezdték gimnáziumi éveiket, de arra, ami ott történt egyik sem számított.

A fiatalabbat gyakran illeték sértő, gusztustalan szavakkal, de nem érdekelte egészen addig míg az idősebb el nem kezdett távolodni tőle. Barátságuk már csak az árnyéka volt a valódinak, de szüleik barátsága miatt ez nem derülhetett ki.

Egy nap bejelentette az osztály főnökük, hogy kötelező kirándulásuk lesz és nincs kifogás. A fiatalabb érezte a bajt, félt, rettegett, tudta, hogy valami rossz fog történi. Érezte a vesztét, de nem volt egy ember sem, aki segített volna rajta, aki megnyugtatta volna.

- Ne izgulj. - súgta az idősebb a fiú fülébe, mitől szíve elolvadt, majd utána nézett, de a kellemes érzést ismét fájdalom, félelem vette át. Az idősebb fiú azzal az osztály társukkal távozott, ki a legtöbb könnycseppet okozta a fiúnak.

Érezte, hogy ezt a kirándulást valami sötétség lengi körbe.

Akárhogy próbálta, nem engedték szülei, hogy otthon maradhasson. Félelemmel, rossz érzéssel szállt fel a buszra, majd mikor az elindult, egyetlen barátja más mellé ült mondván zenét hallgatni. Legszívesebben sírt volna de pontosan két napot kellett így elviselnie. Tudta, hogy nem sírhat.

Nagy nehezen át szenvedte a napot, de este teljesedett ki a rossz előérzete. A tanáruk mit sem foglalkozva azzal, hogy ki, kinek a barát: a fiatalabb mellé a lehető legrosszabb embert osztotta be. Azt, aki már lassan egy éve terrorban tartja árva szívét. Tudta, hogy veszített, amint meglátta, hogy kettesével lesznek a faházakban... Tudta, hogy elfog törni, megfog törni. Rettegett, de egyetlen barátja, szíve szerelme nem volt mellette. Ő épp újdonsült szobatársával ugrándozott boldogan. Egy pillanatra elszégyelte magát, hogy így magának akarja a fiút, majd valaki hatalmas erővel lökte meg úgy, hogy pont beessen újdonsült szobája ajtaján.

Aki belökte nem más volt, mint új szobatársa, de arra nem számított, ami ez után jött. Bezárva az ajtót a reszkető fiú felé vette az irányt, majd mikor mellé ért felhúzta a padlóról és az ágyra lökte. Régóta várta már ezt a pillanatot. Akaratosan mart Minki ajkaira, aki a meglepődöttétől elnyitotta ajkait, de amint észbe kapott, ráharapott a másik nyelvére, ki büntetéskén pofon vágta. Elkezdte le tépni a ruháit, de nem volt egyszerű a fiú kapálózása miatt így szét tépve ingét a ruhaanyaggal erősen kikötözte. Minki kiszolgáltatottá vált és mi előtt menekülő utat kereshetett volna a másik a szájába erőltette hím tagját, mitől azonnal öklendezni kezdett. Vadul használta a kisebb száját, ki nem tudott ellenkezni. Könnyei megállás nélkül csorogtak le arcán.

Mikor már azt hitte vége, megszabadul: tévedett. A másik kíméletlenül nyomult testébe és kezdett esze vesztett tempóba ezzel elérve a kisebbtől a fájdalmas sikolyokat, könyörgéseket. De nem könyörült. Addig élvezkedett a másik testében, míg az el nem ájult a fájdalomtól. De talán nem is ez volt a legrosszabb a kiránduláson.

Másnap mire fel ébredt a fiú, a másik mindenkinek elmondta, hogy lefeküdtek, de úgy adta elő, mintha a másik akarta volna. A fiatalabbra életében először egyetlen barátja is megvetéssel nézett és ezt nem bírta feldolgozni. Haza akart menni! Felhívta anyját, de nem volt elérhető ahogy az apja sem. Több családtagja nem volt, így egy valaki maradt.

- Imo, kérlek vigyél haza! - kérlelte barátja, vagyis talán volt barátja anyukáját, ki lelkesen el is ment a zokogó fiúért minden kérdés nélkül. Majd haza vitte, ahol még mindig nem kérdezősködött. Talán ő volt az egyedüli szülő, aki észre vette, hogy nincs minden rendben a fiúk közt, de nem erőltette rájuk a beszélgetést.

Minki ez után egy hétig a szobájából sem ment ki, nem is tudott volna, hisz csúnyán megerőszakolták. Fel kellett volna jelentenie, elmondania valakinek, de félt és fájt neki, amit akkor látott szerelme, Jonghyun szemében.

Egy hét múlva azonban már nem tudták szülei igazolni a hiányzásokat orvoshoz pedig nem ment el, így vissza kellett mennie az iskolába. Egy hét után először látta ismét barátját, de távolságtartó volt a fiatalabbal és még el is ült mellőle. Pont az mellé, aki az egészről tehet. De ő nem tudta mi történt csak, amit a másik mesélt: "úgy rám volt indulva, könyörgött érte" "mocskosan akarta" "jól szopott". Ez mind sok volt neki és képtelen volt ugyan úgy nézni barátjára. Pedig neki fontos volt, túl fontos...

Teltek a napok, hetek, mindenki hímringyózta, kurvázta a Minkit, anélkül, hogy tudták volna mi történt. Bár Jonghyun nem bántotta szavakkal, mégis kerülte.

Azonban ez sokáig nem mehet, ha a szülők ennyire jóban vannak. Közös vacsorát terveztek, ahol a gyerekek kötelező kellékek voltak.

A fiatalabb szomorúan segített a főzőcskézésben, míg a másik újdonsült barátjával röhögcsélt, míg nem az anyja bejelentette h itt fognak aludni és ahogy eddig: a fiúk együtt alszanak.

- De anya... - kezdte volna, de bele nézett a fiatalabb szemébe, ahol könnyek ültek. Morfondírozott kicsit, de mégis folytatta - nem lehetne külön? Nem-nincs kedvem most mással aludni. - mind tudták, hogy hazugság, de mielőtt számon kérhették volna a fiatalabb fejét elfordítva közölte - Nekem jó a kanapé! - majd lezártnak tekintve a beszélgetést: tovább főzőcskézett.

Míg a fiatalabb a szülőkkel volt, a másik kikísérte barátját, majd a szobájába ment. Egész este feszült volt a légkör, majd mikor lefeküdni tértek kissé hiányolta a kissebbet, de képtelen volt így a közelében lenni. Nem ítélte el, csak fájt neki, hogy eltitkolta előle az identitását. Fájt neki, hogy elhidegültek, de leginkább az fájt neki, hogy ezek szerint ő nem viszonozta az érzéseit. Igen, az idősebb mély érzelmeket táplált a kisebb felé, de nem mondhatta el neki most pedig még úgysem.

Éjszaka lehetett mikor hangos sikításra és sírásra ébredt, majd lefutva a nappaliba rossz érzése lett.

A fiatalabb nem volt lent, egy véres papírra írta le, hogy mi történt, hogy valójában mennyit bántották, megerőszakolták, és leírta azt is mennyire szerelmes Jonghyunba. Az idősebb összetört. Anyja karjaiba borult, mikor meglátta a levelet. Látszottak rajta a könnycseppek, a vér, a keze remegése. Félt, hogy mi lehet a kisebbel.

A levelet a szőnyegre dobva rohant ki a házból a fiatalabb keresésére, majd a szülök utána. Nem messze a háztól volt egy kis játszótér, ahol régen szoktak hintázni. Érezte, hogy jó helyen jár majd meg is pillantotta a hintában a bágyadt alakot. Hozzá futott és olyan erővel szorította magához, hogy köhögni kezdett a másik, így riadtan elengedte és kezdte keresni, hogy hol vérzik. Csuklóján irdatlan mély vágások látszottak, de felfedezett régebbieket is. Sosem tudta, hogy a másik ennyire rosszul érzi magát.

- Mért csináltad ezt te buta? - kérdezte inkább csak költőiként, míg megírta a szülöknek, hogy hol vannak és hívjanak mentőt.

- Szeretlek, de elveszítettelek. Nincs miért itt lennem. Még a szüleimnek is jobb lenne, ha nem lenne egy ilyen szerencsétlenség velük. - suttogta, de a másik hirtelen felindulásból pofon vágta, majd elé térdelt.

- Nem beszélhetsz így magadról! Van, akinek te vagy a világ kincse!

- Chh. Kinek? Mégis ki...- de nem tudta befejezni. Az idősebb ajkaira marva némította el lágyan csókolva ajkait.

- Nekem! - súgta párnácskáira, majd homlokukat összedöntve várták meg a mentőt és a szüleiket.