Egy Percesek... :)

Utolsó bejegyzés (VKook)

Szóval itt lenne egy régen, nagyon is régen kért VKook fanfiction 1Suga0Free1 -nak. Sajnálom, hogy sokáig tartott és gondolom nem is ilyent szerettél volna, de azért remélem tetszeni fog! ❤❤
Kellemes olvasást mindenkinek! ❤

Jungkook pov.

Nap, mint nap felkelni, felöltözni, elpakolni, buszt elérni, iskolába bemenni, végig ülni az órákat, hallgatni a fájdalmas szavakat, majd haza menni, elzárkózni és rettegni, hogy „valaki" nem-e akar megverni vagy egyéb féleképpen bántalmazni: egy nap az életemből. Mikor lesz már vége?

Csendes délelőtt volt, senki sem ébresztett pofonnal, vagy nadrág lehúzással, mégis rossz elő érzetem volt. Miért is ne lett volna? Hisz megszoktam a fájdalmat, a sok sértő szót. Senki sem kérdezte meg sosem, hogy mi a baj, de a szememre vettették többen is, hogy képtelen vagyok beilleszkedni. Ez a baj az emberekkel! Mindig csak ítélkeznek, döntenek kérdezés nélkül felőled, mégis ők a jók én pedig az örökös rossz. Rossz lennék? Rossz amiért csalódtam a világban?

Mindig volt bennem egy óriási űr a gyermekotthonban, hisz mint minden normális gyerek én is igényeltem volna az anyai szeretett, az apai védelmet. Nekem ez nem adatott meg. Az én szüleim nem ilyenek voltak. Apám lelépett mikor megtudta, hogy édes anyám teherbe esett, majd anyám életét adta azért, hogy megszülethessek. Anyám szüleihez kerültem volna, de ők nem voltak hajlandók felnevelni azt, aki „megölte" a gyermeküket. De nem hibáztathatom őket, igazuk van.

Persze most már vissza sírom a gyermekotthont!

Nyolcéves koromban egy kedvesnek tűnő pár örökbe fogadott, majd két évig minden jól is ment. Bár én továbbra is zárkózott voltam és így az iskolában gyakran lettem célpont, de legalább otthon nyugalomban élhettem.

Majd jött a változás. Költözés Szöulba és pár hónapon belül pénzügyi csőd a családban. Akkor változott meg minden. A nevelő szüleim folyton veszekedtek, majd külön szobába költöztek. Időközben engem is mindig megtaláltak valamivel, amiért kiabálhatnak velem, de ez még elviselhető volt. Hisz végül is jogos volt egy-két szidás: igazán elmosogathattam volna magam után, tanulhattam volna jobban, segíthettem volna többet.

De volt egy pont, ami teljesen megváltoztatta az életem és még nyomorultabbá tette a lényem. Nevelő anyám végre, hosszú idő múltán talált munkát magának csak hogy szinte minden idejét felemésztette ez. Akkor először voltunk ketten otthon, akkor először jött be hozzám, akkor először némított el, akkor először kötözött meg, akkor először mutatta meg: a pokol valódi, a pokol létezik.

Dolga végeztével elengedett, majd ott hagyott egyedül a vér és ondó szagban úszó szobában. Sírni képtelen voltam, de rettenetesen féltem, rettegtem, hogy visszajön.

De visszajött...

Minden éjjel, ha ketten voltunk: visszajött.

Jött, majd ment, amint elvette az életem maradék szikráját is.

Majd jött a gimnázium. Új iskola, új emberek. Megint.

Azonban mégis volt egy kis jó is a sok rosszban. Ennek a kis jónak a neve: Kim Taehyung. Mondhatni az egyetlen barátom egész életemben, majd egy kicsit több és több, majd végül rá jöttem, hogy ő az egyetlen ember, aki minden téren megérintett: bele szerettem.

Persze ilyen hülye is csak én lehetek.

Taehyung, vagy ahogy kérte Taetae, amint rá jött, hogy valami nem stimmel velem: szinte egy pillanatra sem hagyott magamra az iskolában, ezzel elüldözve pár bántalmazóm, de sajnos a valódi szörnyem nem tudta eltávolítani.

Sajnos hiába próbált segíteni az éjszakás műszakok csak gyűltek nevelő anyámnak, ezzel az én estéim egyre rosszabbak lettek.

Ezzel el érve a mai naphoz. A reggeli csend rossz előjel volt, majd rá jöttem miért is éreztem így. Meg láttam a borítékot a konyha asztalon a sok mosatlan közt. Kibontottam és bár meg nem lepődtem, de elöntött a mérhetetlen félelem az életem kapcsolatban. Elment, azt írta elege van ebből és bár szeret ő nem képes így tovább élni itt. Most már a második anyám hagyott el miattam.

Az emberek többsége azt mondja fáj a búcsú, de nem nekem. Én könnyen mondok búcsút, hisz nincs kinek. Vagy mégis? Hisz egy ember, egyetlen egy ember maradt, aki fontos nekem. Mégis úgy döntöttem: feladom.

Kim Taehyung, ezen levelem hozzád szól. Fontos vagy nekem és ígérem, mint ahogy azt te tetted életemben, úgy foglak én is védelmezni holtamban. Sajnálom, hogy így kellett meg tudnod.

Goodbye...

Küldöm el üzenetem és talán ez az utolsó cselekedettem mielőtt lassan felsétálnék az iskola legfelső emeletére onnan pedig a tetőre. Talán picit félek vagy izgulok – nem is tudom biztosan –, de mégis ki állok a tető szélére és eltöprengem a saját magamnak feltett kérdésekre. Miért? Miért pont én?

- Nem teheted ezt! – ránt ki gondolataimból szívem főhőse. Meglepetten pislogok le a kemény betonra, mi körülbelül 50 méterről néz vissza rám, még sem fordulok meg.

- Nem szabadna itt lenned. – hangom nyugodt, mintha nem is a halálomra készülnék.

- Mért adod fel? – hallom, hogy közelebb lép, míg meg nem érzem közvetlen jelenlétét mögöttem.

- Nincs miért folytatnom. – válaszolok természetes hangon még mindig mozdulatlanul feltérképezve az alattam elterülő betont.

- Akkor csináljuk együtt. – áll mellém ő is, felém nyújtva tenyerét.

- Nincs okod ezt tenni. – nézek rá döbbenten.

- Ha az életem értelme feladja, akkor igen is van. – fogja meg a kezem közelebb lépve hozzám.

- Ne csináld ezt! – szólok rá erőteljesen.

- Jungkook, nem engedem, hogy feladd, ha mégis megteszed, akkor inkább teszem veled, mint utánad egyedül. – nézz előre egyenesen. Megrémiszt a gondolat, hogy gyönyörű szemeit örökre lehunyja, vagy erős teste ne mozduljon többé. – De ha meg ígéred, hogy most velem jössz: mind ketten túl éljük. – fordul felém, pimasz mosolyával.

- Nem! Nem vagyok képes tovább bírni! Nem akarom többet érezni! – fordulok el könnyesedő szemekkel.

- Nem is kell! Soha többé! Én segítek! – lép közelebb hozzám, szorosabban fogva a kezem. – Mit szólnál, ha lenne miért folytatni?

- Na és miért? – kérdem kicsit szarkasztikusan, közben halálra rémülve ahogy meg csúszik.

- Kettőnkért! – ölel magához.

- Mi-miről beszélsz? – kérdem meglepetten, szorosan fogva derekát. Talán tényleg megérné kettőnkért. Komolyan gondolhatta?

- Szeretlek, mindennél jobban szeretlek és a kezedbe adom az életem! – csókol ajkaimra, majd szelíden tolni kezd a tetőre, mit most hagyok is, ezzel elfogadva szerelmét és viszonozva érzéseit.

- Én is szeretlek Taetae!