Egy Percesek... :)

Stop It! (MinHan)

Sziasztok! Itt lenne egy kis szösszenet és bár eléggé kis átlagos hozzám nézve, azért remélem tetszeni fog!
Kellemes olvasást! ❤

Mingyu pov.
"Hajnali fél öt és már vagy fél órája fel kellett volna kelnünk, de amíg Jeonghan ilyen édesen bújva alszik, nincs szívem felébreszteni. Az utóbbi időben szinte mindenkinél többet dolgozott és bár hiába tagadja tudom, hogy bántja valami.

Hetek óta talán most először pihen ilyen nyugodtan. Szemei lehunyva, pillái meg-megremegve mutatják milyen mélyen is álmodik, haja pedig egyenesen nyújtózik válláig, míg karjait körém fonva mellkasomon pihenget.

- Mingyu, fél óra múlva indulnunk kell! - nyit be Seungcheol, majd már ki is megy mire csendre inthetném.

- Miért nem ébresztetél fel? - hallom meg Jeonghan álmoskás hangját.

- Mert szerettem volna, hogy ki pihend magad. - simítok ki egy szőkés tincset szeméből - Mostanában túl hajszolod magad és nem is nagyon beszélsz velünk. - nézek álmosan csillogó szemébe.

- Hiszen most is itt vagyok veled. - ül fel  ujjacskáival mellkasomon támaszkodva.

- És miért? Mert nem engedtem, hogy el menj este. Hetek óta kerülsz, pedig semmi rosszat nem mondtam, sosem akartalak megbántani...elveszíteni. - simítok végig karján, egészen mellkasomon támaszkodó ujjaiig.

- Miért veszítenél el?

- Jeonghan, régen mindig itt aludtál most pedig rám sem szoktál nézni. - sóhajtok mélyen. Talán tényleg ez zavar a legjobban. Nem beszél velem és hiányzik, rettentően hiányzik! - Hiányzol!

- Sajnálom, nem akartam, hogy rosszul érezd magad. - hajtja le fejét, tincsei pedig azonnal követik arc élét - Nekem is hiányzol, el sem hinnéd mennyire! - húzná el kis kezecskéjét, de nem engedem. Ha most ki megy a szobából, megint hetekig nem lesz hajlandó beszélgetni. Kezére fogva húzom vissza, magam alá fordítva, mire csak meglepedten nyög fel. Édesem, ne adj ki ilyen hangot kérlek!

- Akkor miért kerülsz? Miért taszítasz el? - simítok végig meglepedt arcán.

- De én nem... - hunyja le szép szemeit és látom nem tudja mit mondhatna - Mingyu, engedj el!

- Miért? Régen nem zavart ez a helyzet, sőt - hajolok füléhez, majd gyengéden megpuszilom - ennél sokkal félre érthetőbb pillanatban is voltunk már.

- Mingyu, kérlek! - akad el hangja, ahogy nyakára puszilok. Mióta nem tehettem ezt meg...mint egy mágnes, úgy vonzza ajkaimat bőre, míg meg nem hallom zaklatott hangját - N-ne!

- Mi a baj? - törlök le egy könycseppet ki pirosodott arcáról - Jeonghan, miért sírsz?

- E-engedj el! - szipog édesen, de meg sem mozdul. Sosem reagált még így a közeledésemre, ami megrémíszt.
Elengedem csuklóit hagyva, hogy felüljön, de csak eltakarja arcát, ahogy sírni kezd.