Egy Percesek... :)

Begin again (YugBam)

Remélem tetszeni fog nektek *-* egy kis YugBam 😍

 Csak állt az ablakpárkány mellett nézve, ahogy gyermekkori barátja épp mennyasszonya kezét fogva sétál a kert egyik virágoktól pompázó részén. Könnyei már-már marták szemét, de nem engedte szabad útjukra őket. Úgy érezte nem érdemli meg, hisz az ő hibája, hogy Yugyeom talált valakit magának. Sosem mert közeledni a fiatalabb felé, mindig jobban féltette a barátságukat, minthogy bemerje vallani. Legalábbis ezzel hitegette magát, de a szíve mélyén tudta jól, hogy csak félt bevallani érzéseit, félt az elutasítástól, attól hogy a kisebb megutálja, undorodna tőle. Így inkább csendben hallgatott. Csendben tűrte, hogy a kisebb szerelembe esett, ahogy eljegyezte azt a lányt, aki a világává nőte ki magát.

Bambam lassan sétált le a hosszú feldíszített lépcsősoron, majd még lassabban lépdelt az oltár felé. Tudta, hogy minden lépéssel közelebb kerül, ahhoz a pillanathoz mikor végleg elveszíti szerelmét. Mikor végleg elszalasztja a pillanatot, hogy őszinte legyen vele.

De nem merte meg lépni...

Yugyeom szerelmes igenje párjának Bambam már amúgy is szét tört szívének utolsó darabkáit is elhamvasztotta, ezzel végleg elvéve az idősebb reményeit miszerint ez csak egy rossz álom miből tán szerelme csókja ébreszti.

Nem álom volt, valóban elvesztette az utolsó remény foszlányait is, így ezzel könnyeket csalva szemébe. Végig nézte ahogy legjobb barátja és újdonsült felesége együtt szállnak be fekete, felcicomázott autójukba és hajtanak el álmaik felé.

Bambam úgy érezte nem tudna többé Yugyeomra nézni anélkül, hogy szíve fájdalma ne fojtogatná, így talán önzőnek érezte döntését, de mégis meglépte, ezzel a lépéssel kisétálva szerelme életéből végleg. Nem akarta többé látni, nem bírta volna többé hallani édes hangját, nem tudta volna többé könnyek nélkül nézni, ahogy boldog valakivel, valakivel aki sosem lehet ő. Ahogy Yugyeom párjával elhajtott nem is tudta mit veszít így el, nem is sejtette: többé már nem fogja látni barátját. Barátját kihez annyi minden kötötte...

Bambam már rég összepakolta minden holmiját, ő már megtervezett mindent, elintézett mindent. Még utoljára visszanézett az állomáson és hagyta, hogy utolsó könnycseppje lefolyón arcán, ahogy tudatosult benne: többé nem látja szerelmét.

Fellépve a vonat kopottas lépcsőjére, letörölte könnyét és belépett a hűvös kabinba ezzel végleg kisétálva Yugyeom életéből, legalábbis így hitte...

- Igen, tessék? – veszi fel mobilját, míg ügyetlenkedve próbálja begombolni ing ujjának gombjait.

- Ön Kim Yugyeom hozzátartozója? – szólal meg egy bátortalan női hang, de amit mond Bambam figyelmét azonnal magára vonja.

- Mi történt Yugyeommal? – szólal meg még magához képest is halkan, remegő hangszálakkal.

- Az úr balesetet szenvedett és jelenleg válságos az állapota. Az iratai között csak az ön telefonszámát találtuk meg, így nem tudtuk még értesíteni a családját. – feleli szomorú hangon a nő, de Bambam már a balesett szó után szinte nem is hallott semmit csak rohan a kocsijához és beülve azonnal a kórház címét kérve indul el letéve telefonját.

- Hol van Yugyeom? – fut a nővérpulthoz már lihegve a tempójától.

- Jó napot Uram! Önnel beszéltem telefonon? – lép mellé egy kedvesnek tűnő barna hajú lány, ki alig alacsonyabb nála, de mégis aprócskának tűnik most. Bambam bólint, majd követni kezdi a lányt, ki egy Intenzív feliratú folyósóra tereli, majd benyitva egy szobába azonnal megpillantja rég nem látott barátját. Legszívesebben azonnal mellé lépne, de ekkor eszébe jut miért is hagyta el a fiatalabbat.

- És a feleségével már beszéltek? – fordul a lány felé, ki ismét szomorúan tekint a padlóra.

- Együtt voltak az autóban és a hölgy ült az anyós ülésen, így ő súlyosabban sérült meg, amit már nem élt túl sem ő, sem a kisbabájuk.

- Kisbaba?

- A hölgy terhes volt.

- Yugyeom vezetett?

- Igen. – néz szomorúan Bambamre, ki mintha sokkot kapott volna, nem tud már reagálni sem a hallottakra – Akkor én most magukra hagyom önöket, kérem beszélgessen vele. Bár kómában van, bizonyított tény, hogy ilyenkor is hallanak minket.

- Mi lett veled? Vajon, ha akkor veled maradok: nem történik ez meg? Ha nem hagylak el, nem veszíted el őt? – lép Yugyeom ágya mellé, majd kihúzva a kis széket mellé ül, de nem meri megérinteni oly rég óta nem látott barátját – Remélem tudod, hogy ez nem a te hibád volt? Ugye nem a bűntudat tart még az álmok világában? – dől hátra székében, mi most úgy néz ki hosszú ideig lesz otthona...

Peregnek a percek, az órák elrepülnek Bambam feje felett, a napok, hetek csak múlnak, míg Yugyeom állapota stabilan tartja állapotát, de semmit sem javul és egy hónap múltán már feladni látszik életét mikor is pilláit aprót mozdítja már ezzel is felkeltve Bambam figyelmét, ki nem rég érkezett az nap.

A nővér reggeli infúziót cserélni tér be a terembe, nem is számítva arra ami fogadja: Yugyeom lassan, de ébredezni látszik... Az orvos is hamar a kis terembe ér, majd a félig éber, megszeppent fiút kezdi vizsgálgatni, de eddigi félelmei beigazolódni látszanak.

- Tudja a nevét? – teszi fel első kérdését a fehér köpenyes, míg Bambam leülve már megszokott helyére: figyeli Yugyeomot.

- Yugyeom. Kim Yugyeom. – feleli halkan, kissé berekedten a fiú – De miért vagyok kórházban?

- Yugyeom, nem emlékszel mi történt? – szólal fel Bambam, megfogva a fiú csuklóját, ki riadtan néz rá.

- Te-te ki vagy? – kérdi félénken, ezzel annyi év után ismét összetörve hyungja szívét.

- Nem emlékszel rám? – szöknek könnyek szemébe.

- Sa-sajnálom. – néz félénken Bambamre és bár emlékezni nem emlékszik rá, mégis bántja ahogy a másik könnyei ellepik tekintettét.

- Elvégzünk pár vizsgálatot addig kérem ne beszéljen neki róla. – mondja az orvos, majd magukra hagyja őket.

- Miről nem beszélhetsz? – néz továbbra az idősebbre, de már lassan ő fogja inkább a másik kezét – Mi történt?

- Nem lesz semmi baj. – öleli magához a most elveszettnek tűnő barátját.

Órákkal később, pár vizsgálat után végül ismét megjelenik az orvos a kezében a leletekkel.

- Nos úgy látjuk nincs agykárosodása és az emlékezetkiesés sem a sérülése miatt van, valószínűleg az agya a saját védelmében blokkolja az emlékeit.

- De ez hogyan lehetséges? – kezd el könnyezni Yugyeom, megszorítva Bambam kezét.

- Nézze a történtek után ez várható volt, viszont amíg saját magától nem térnek vissza az emlékei addig mi nem tudunk mit tenni. Holnap akár haza is mehet, de egyedül semmiképp nem engedhetjük el!

- De hisz még azt sem tudom hol lakom... – néz elesetten a padlóra.

- Nem baj, nálam addig lakhatsz amíg szeretnél és mint hallottad egyedül nem is szabad most lenned. Nem mintha hagynám, hogy egyedül légy... - öleli magához Bambam a fiút.

- De nem akarok a terhedre lenni.

- Sosem vagy a terhemre Yugyeom, sosem! - próbálja vigasztalni barátját. - Ígérem együtt túl leszünk ezen! - biztatja a fiút, ki egyszer elvette reményeit, most mégis újra éledt benne az a kis szikra, mi sosem aludt ki igazán.